Jazzelméletet, improvizációs gyakorlatot és zongorát oktat a Bartók Konziban, készülő szakkönyvében pedig paradigmaváltásra vállalkozik, legalábbis megpróbálkozik vele. Pozsár Mátéval, az újgenerációs free-jazz mostanában egyre ismertebb együttesének zongoristájával körbejártunk néhány témát, a beszélgetésből pedig interjú született. Kezdjünk hát meg annak elolvasását!

Tompos Vince

Ahogyan az előző cikkből is kiderült, az AMP-vel már az egyetem alatt is kísérletezősek voltatok. Soha nem „gondolkodtál” a mainstream jazzban?

Tény, hogy megérintenek a mainstream jazz bizonyos formái, de ezt a zenét sokkal kevésbé szeretem játszani, hallgatni viszont annál inkább. Véleményem szerint, a komplexitását még lehetne fokozni, lehetne összetettebb struktúrákban gondolkodni. A mondanivalóban, legalábbis sok mainstream zenész esetében már nem érzek újdonságot. Persze nem vagyok ellene, hiszen azt gondolom, van egy csomó olyan területe – vagyis inkább volt –, ami nagyon érdekes és zeneileg kihagyhatatlan. Engem leginkább a jazznek az a típusa érdekel, amely felé a hatvanas években mozdult el a műfaj; ekkor kezdték ugyanis a zenészek elengedni a formai kötöttségeket.

Ez a zenéhez való hozzáállásod az egyetemen alakult ki, vagy már korábban is így gondolkodtál?

Az egyetemen találkoztam azokkal a zenésztársaimmal, akikkel először ilyen zenéket játszottunk. Persze előtte is volt kísérletező zenekarunk, de ahhoz az első években még kevesek voltunk, hogy valódi értékes kísérleti zenét csináljunk.

Ajtai Petya mesélt nekem arról is, hogy az egyetemen a tanárok egy része nem igazán kedvelte azt a zenei stílust, amit ti képviseltetek… 

Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy legutóbb véletlenül találkoztam Elek István szaxofonossal egy Bartók Konzis vizsgakoncerten, ahol az egyik zenekar free-jazzt játszott, odafordult hozzám, és annyit mondott: „Jajj, azok a szerda reggeli free-k, amiket ti játszottatok, hogy azok milyen jók voltak!” De még Babos Gyula is megdicsért minket egy tanszaki bemutató után, Binder Károly pedig mindig kiállt mellettünk, sőt olyan koncertünk is volt, amikor László Attila is felállva tapsolt. Én tehát soha nem éreztem ellenállást a jazztanszakon. Persze voltak emberek, akik a hátunk mögött utálták azt, amit csinálunk. Bertisz Tamás sosem értette, ahogyan Regály György  sem, hogy mit akarunk ezzel a fajta zenével. De szerintem azért van ez így, mert ők egyszerűen nem nyitottak zeneileg. Persze megértem az elzárkózódásukat, viszont nem tudok olyan művészetoktatási intézményt mondani Magyarországon – legyen az képzőművészet, dráma, vagy akármi –, ahol mindenki nyitott lenne a reformra a tanári karból… Sőt, hozzátenném, ez ugyanúgy igaz a diákokra is. Több diákot tudnék mondani a jazzszakról, mint tanárt, akik egyszerűen utálták azt, amit csináltunk. Ha finoman akarok fogalmazni, voltak, akik komplett hülyének néztek bennünket…

Ha már diákok: a Bartók Konziban tanítasz. Oda hogyan kerültél?

Neumann Balázs jazz-zongorista hívott el helyettesíteni, Lakatos Ági művészeti vezetőt pedig még az Erkel Ferenc Jazz Zeneművészeti Szakközépiskolából ismerem, ahova Kováts Gergő barátommal jártam. Amikor tehát Neumann Balázs elhívott helyettesíteni, már tudták ki vagyok. Abban az időben sajnos meghalt Csepregi Gyula szaxofonművész, később pedig Neumann Balázs elment az iskolából. Ezt a hézagot töltöm be tulajdonképpen már harmadik éve.

Petyától tudom azt is, hogy azért is néznek fel rád a tanítványok, mert nem a szokványos tanár-diák viszonylat van köztetek…

Igen, és a diákok szeretik is ezt. Viszonylag könnyű dolgom van, mert csoportos órákat is tartok, ahol jelentősen kisebb a korkülönbség köztem és a diákok között, mint a többi tanár és a diákok között (leszámítva Tálas Áront). Másrészt fontos, hogy főként olyan dolgokról igyekszem beszélni nekik, amik elsődlegesen fontosak számukra. Ezt úgy értsd, hogy nem csak absztrakt zeneelmélettel foglalkozunk az órákon, hanem leginkább olyan improvizációs gyakorlatokat veszünk át, amiket a másnapi koncertjeiken már ki is tudnak próbálni. Tudom magamról, hogy képes vagyok behúzni az embereket abba a zenébe, amit jómagam is játszom. A saját zenémről való elgondolásaimat lelkesen el tudom mondani, ezért könnyen szót tudok velük érteni.

És milyenek a diákok a Bartók Konziban?

A Bartók Konziban nagyon jó a merítés. Tanítottam másutt is, de azt gondolom, hogy a középfokú jazz oktatási rendszerben ez a legerősebb iskola. Nagyon tehetséges zenészek tanulnak ott, és nagyon jó velük foglalkozni. A szorgalmuk változó, de hát ugye 14-22 éves korú srácokról és lányokról van szó… És ha jobban belegondolok, hogy én mit csináltam tizenhét évesen, akkor elfogadom őket, és nincsen ezzel probléma. De ezek a diákok olyan dolgokkal vannak tisztában, amiket én el nem tudtam volna képzelni az ő korukban.

A Zeneakadémián Binder Károly volt a mestered. Általános jelenség a tiétekhez hasonló, erős tanár-diák viszony kialakulása?

Ez lenne az ideális felállás, hiszen művészetet nem is lehet másképp oktatni, csak nagyon erős tanár-diák viszonyban. Mivel maximum két mester van jelen szakonként, viszonylag kevés az esély arra, hogy az összes diák személyisége passzoljon a tanár személyiségéhez. Esetemben ez egy szerencsés helyzet volt, mert Binder Karcsi bácsi sem egy ortodox jazz zenész, ezért nekem soha nem kellett olyan dolgokat csinálnom, amihez nem volt kedvem. Ki tudtam használni a képességeimet, és ezt ő el is várta, ezért is lett szoros a kapcsolatunk. A mai napig jó viszonyt ápolunk, sőt a jelenlegi könyvemhez is ő pályázta meg az összeget, így végül is az ő segítségével tudom megírni. 

Soha nem szoktam klasszikus, komponált zenét zongorázni koncerten. Amikor egy klasszikus kottát kiteszek magam elé, általában iszonyatos lámpalázam lesz. Ne kérdezd, hogy miért, nem tudom. Talán azért, mert ha írott zenét játszunk, akkor az vagy csak egy vázlat, vagy saját szerzemény. De az AMP trióval már meg sem beszélünk semmit, egyszerűen csak játszunk. Ennek ellenére az otthoni gyakorlás fontos része az írott zene.

Miről szól majd a könyved?

Jelenleg egy olyan jazzelmélet könyvet írok, aminek anyaga főleg az amerikai jazzoktatási metodikákon alapszik. Észak-Amerikában az ötvenes években kezdték el strukturáltan leírni a jazzoktatás mikéntjét, aminek az lett a vége, hogy Berklee College of Music kidolgozott egy módszertant. Legalább hat éve foglalkozom jazzoktatással, és mostanra már kikristályosodott, hogy mit érdemes ebből a módszerből átemelni, mert már átszűrtem a saját szűrőmön azokat a metodikákat, amiket leírok ebben a könyvben. Azoknak a terminológiáknak az összetevőit egységesítem, amiket én egyesével, külön-külön tanultam meg, különböző fórumokon. Sajnálatos módon a magyar jazzelmélet oktatásban hibás elgondolások vannak jelen, és az a legnagyobb baj ezekkel, hogy a gyakorlatban használhatatlanok. Az előszóban azt is leírom, hogy nem azért írok könyvet, hogy újra összefoglaljam, amit már mindenki tud, hanem mert olyan paradigmaváltásokat szeretnék eszközölni, amiket nagyon fontosnak látok. A jelenlegi, itthon alkalmazott módszertanban nagyon komoly elmaradások, leragadások vannak. Természetesen nem azt állítom, hogy tökéletes mű lesz, de szeretnék egy-két lépést tenni ebbe az irányba. Aztán majd a diákjaim befejezik tíz év múlva, vagy viszik tovább.

Sokat tanultatok például Grencsó Istvántól, vele hogy ismerkedtetek meg?

Miklós Szilveszter barátom a Grencsó Kollektívában dobolt, és kb. négy évvel ezelőtt elhívott egy koncertjükre zongorázni, és később aztán ott maradtam. Grencsó István sosem tanított bennünket didaktikus módszerekkel, inkább egyfajta beavatás volt, egy útmutató ahhoz, hogy hogyan találjunk olyan eszközöket egy-egy kompozíció megvalósítása során, amik mentesek a kliséktől, de mégis illeszkednek a zenéhez. Azt tanultuk meg tőle, hogyan használjuk a kreativitásunkat. Ennek a folyamatnak a kulcsmozzanata a bátorság és a szabadság. Grencsó megmutatta, hogyan nyúljunk valamihez ízlésesen. És én ebben látom ennek a zenekarnak a nagy erejét, hogy igyekszik ízléses lenni, azaz zeneesztétikailag helytálló. Mindemellett kreatív és szabad.

2014-ben elnyerted a Lakatos Ablakos Dezső ösztöndíjat. Mire ment az összeg?

Hú, az nagyon jó volt, abból a pénzből sikerült felújítanom a lakásom. (nevet) Utolsó fillérig erre ment az ösztöndíj. Másrészt eljutottunk Miklós Szilveszter barátommal Indiába, ami egy nagyon kellemes élmény volt. Majdnem három hetet turnéztunk ketten, zongora-dob duó felállásban 2015-ben. Az ottlétünk zeneileg nem volt túl értékelhető, mert olyan hangszereken játszottunk, hogy az valami hihetetlen. Röhögőgörcsöt kaptunk, amikor megláttuk az ottani „zongorát”, ami egyébként soha nem volt, szintetizátorokról tudok inkább beszélni. Nagyon vicces volt és óriási nagy élmény. Nem abban az értelemben volt vicces, hogy kellemetlen, vagy röhejes lett volna.

Indiában lenni olyan volt, hogy amikor kiléptem az utcára, már nevetnem kellett. Minden egyes másodpercben olyan dolgokat láttam, amiket soha életemben az előtt. Egyszerűen nem hittem el, mindenki vitt valamit valahova. Például egy leszakadt ajtódarabot. Az egész ország olyan, mintha egy hatalmas műhelyben lennél, vagy hátul a nagypapa kamrájában. Egy nagy „sufnibúcsú” az egész.

Volt olyan koncertünk, ahol több ezer gyereknek játszottunk, de előtte elmondták az életrajzunkat gyerekkorunktól egészen a napjainkig. Mindig volt szolgánk, azaz „all inclusive” nyaralásban volt részünk. Bombayban töltöttünk egy hetet, ahol a konzul látott minket vendégül a családjánál, és tulajdonképpen ő idegenvezetett minket egy hétig. Ott egy koncertünk volt összesen. Utána a következő héten már több volt, tehát idézőjelben dolgozni is kellett, de hihetetlen mennyiségű helyre vittek minket.

Porteleki Áronnal és Szelevényi Ákossal is beszéltünk már arról, hogy viszonylag szűk réteg látogatja a jazz koncerteket…

Jómagam bizakodó vagyok. Már csak amiatt is, mert sokkal többet játszottunk idén, mint mondjuk tavaly. Kivéve nyáron, amikor gyakorlatilag nulla koncertünk volt. Azért halott egyébként a nyári szezon, mert a nyári fesztiválokra nem hívnak ilyen típusú zenekart, mivel ez a zene leginkább intim klubokban működik jól. Nem mellesleg a diákokon is azt látom, hogy egyre nyitottabbak, sőt bizonyos dolgokban lehet, hogy még nálunk is nyitottabbak. Nem vetnek el olyan dolgokat, amiket mi annak idején elvetettünk, vagy inkább úgy mondom, hogy amiket én annak idején elvetettem. Látom bennük a jövőt, sőt rajtuk kívül nem is látok más utat. Ha még sokáig szeretnénk ilyen zenét, akkor a mi dolgunk kinevelni a következő generációt.

Milyen zenekarokban játszol mostanság?

Jelenleg a Grencsó Kollektívában, az AMP trióban, valamint a Baló projektben zenélek, ami nem meglepő módon Baló István egyik zenekara, ahol immár hivatalosan is állandó tag vagyok. Ezeken kívül még ott van a Mezei Szilárd Szeptett is, ahol szerbek kollégákkal játszunk együtt. És persze vannak még alkalmi formációim is…

Egy interjúdban olvastam, hogy legszívesebben Anthony Braxtonnal és Evan Parkerrel lépnél fel közösen…

Ez az állítás azóta is igaz. Parkernek írtam is e-mailt, hogy játszana –e az AMP trióval, de nem válaszolt! (nevet) Szóval ez a dolog ugyanabban a stádiumban van jelen pillanatban! Ráadásul nem az info@evanparker.com-ra küldtem, hanem a személyes címére. De gondolom, naponta legalább ötszáz ilyen megkeresést kap. Lehet, hogy minden nap el kéne küldenem, csak hát a nyomulásban vállalhatatlanul béna vagyok, a szervezés, a menedzselés nem az erősségem.

Melyik lemez terelt a jazz irányába?

A nagynéném 2000 karácsonyán úgy vett nekem egy free-jazz válogatás lemezt, hogy valójában nem volt tisztában azzal, hogy mit helyez a kosarába. A lemez egy John Coltrane szerzeménnyel kezdődött, majd elindult a teljes free irányába. Erre aludtam el három éven keresztül, de mégsem tudom biztosra mondani, hogy ez az anyag határozta meg a zenei orientációmat. Az biztos, hogy kivettem volna, ha nem tetszik. Ez a lemez tehát nagyon meghatározó volt, de a bátyám is rengeteg zenét hozott nekem. Amilyen jazzt először hallottam, az tulajdonképpen free jazz volt, és ez teljesen véletlen.

*

 Ki legyen a következő zenész?

Ittzés Gergelyre gondoltam, akit egy közös színházi munka kapcsán ismertem meg évekkel ezelőtt. Nagyon jó barátok lettünk, hihetetlenül okos ember és nem mellesleg az egyik legmeghatározóbb fuvolaművész a világon. Vele valóban nagyon jó és inspiráló minden beszélgetésünk – a tied is az lehet.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Tompos Vince

Azt olvastam, hogy nem csak a jazzben, hanem a profi ökölvívásban is otthon vagy…

Ez így ebben a formában nem igaz. Tény, hogy létezik egy Ajtai Péter nevű boxbíró, de ő nem én vagyok. Egyébként ismerem, párszor találkoztunk is már, hiszen jazzrajongó. Névrokonok vagyunk csupán, és állítólag van valamilyen amerikai szál, de pontosan nem tudom.

Akkor inkább beszéljünk a lényegről! A szinténzenész blogon már többször is szó esett arról, hogy viszonylag szűk réteg rajong a jazzért, holott a műfaj sokkal többet érdemelne. Szerinted miért van ez így?

Nem csak Magyarországon van ez így, ugyanez a helyzet külföldön is. A jazz zenének egy-két extrém esettől eltekintve mindig is szűk közönsége volt. De nem is baj, hogy ezzel a szűk réteggel kell számolnunk. Persze azon vagyunk, hogy minél több olyan helyre eljussunk, ahol nem csak ők vannak jelen, hanem olyanok is, akik még nem igazán találkoztak efféle muzsikával. Hál’Istennek csomó olyan példa van, hogy egy-egy koncert után olyanokkal dumálunk, akik életükben először találkoztak a jazzel. Beszélgetünk velük, és a következő koncertünkön pedig ismét látjuk őket. Legutóbb Békéscsabán játszottunk, ahol koncert után azzal jött oda hozzánk egy helyi srác, hogy imádja a zenénket, ismeri az összes Lumenes videónkat, és mindannyiunkat követ a közösségi médián. Tehát vannak „rejtett” rajongóink.

Hogy látod, az elmúlt évekhez képest akkor jobb a helyzet?

Határozottan több az olyan hely, ahol fel tudunk lépni. Ma már ott tartunk, hogy mindenhol játszunk, ahol lehet. Szelevényi Ákossal legutóbb például azt találtuk ki, hogy galériákban lépjünk fel, és ezeken az alkalmakon együtt dolgozzunk olyan képzőművészekkel, vagy olyan alkotókkal, akik valami hasonlót szeretnének létrehozni, mint mi. Szívesen zenélnénk kiállításmegnyitókon, vagy akár olyan önálló koncerteken, amelyek által egy kicsit más réteget is elérnénk...

Jól érzem, hogy nehéz műfaj lehet a szólóban bőgőzés?

Igen, és talán pont emiatt nem is szoktam gyakran egyedül fellépni. Bár tudni kell, hogy akkor is sokféle lehetőség rejlik a nagybőgőben, ha nem rendeltetésszerűen szeretnénk használni. Ez a típusú zenélés még Magyarországon még nem annyira ismert, de külföldön baromi nagy kultúrája van. Van még min dolgoznunk, hogy ez hasonló legyen itthon is…

Melyiket preferálod jobban, a szólóban, vagy az együttesben való fellépést?

Huh… Hát, igazából mindkettőt. Viszonylag kevés szólókoncertem volt eddig ahhoz, hogy párhuzamba tudnám állítani a két zenei felállást. Ha jobban belegondolok, nem is lehet összehasonlítani őket, hiszen teljesen egyedül játszani semmi máshoz sem hasonlítható. A többiekkel való együttzenélés lényege a kommunikáció. Hogyha szabad improvizációról beszélünk, akkor a zene nyelve konkrétan a közös gondolatainkból áll össze. Ez a fajta kommunikáció szólóban nincs meg, ilyenkor teljesen magadra vagy utalva, a fókusz egyedül rajtad van.

Akkor beszéljünk kicsit az improvizációról! Koncertlátogatóként számomra sokszor nehéz megérteni, hogyan állhat össze kerek egésszé egy olyan zene, amit ott a helyszínen „talál ki” a zenekar… 

Vannak olyan zenei megoldások, amiket csak úgy lehet elsajátítani, hogyha az ember sokáig játszik kötött dolgokat. A formai, szerkezeti dolgokat nagyon jól meg lehet tanulni ezek során. Az AMP-vel nyolc éve játszunk együtt, és a jazz tanszakon kezdetben rengeteg kötött dolgot vertek belénk az iskolai feladatok során. Persze más formációkban játszunk kötött formákat is, de az AMP-vel kizárólag improvizálunk. Sok minden van már mögöttünk, így hozzá tudunk nyúlni egy-két dologhoz.

Az AMP tagjaival az egyetemen találkoztunk, ott kezdtük el a zenében egymást felfedezni. Kezdetben négyen játszottunk KAMP néven, de Kovács Gergő barátunk elutazott Hollandiába, onnantól fogva hárman nyomjuk Pozsár Mátéval és Miklós Szilveszterrel, akik egyébként eggyel jártak fölém az egyetemen. Ott alakult a zenekarunk.

Az egyetemen egyébként vannak olyan kurzusok, ahol a szabad improvizációt oktatják?

Magyarországon az egyetemen még nem igazán foglalkoznak ezzel. Akik ott tanítanak, egyszerűen nem érdeklődnek ez a fajta zene iránt, nem is ismerik. De szerencsére Geröly Tamás, és Pozsár Máté is tanít a Bartók Konziban, Grencsó István pedig kurzusokat tart ott, így nagyon sokan találkozhattak ezzel a zenével. Ilyen képzésben részesülő fiatalokkal egyébként már én is zenélek, méghozzá a Peter Problemben két fiatal szaxissal. 

A blogot indító interjúalanyom, Sárközi József utcazenész mesélt nekem arról, hogy egy metálzenekarban dobolt a főiskola alatt, így emiatt majdnem ki is rúgták. Egyetem alatt ti is kísérletezősek voltatok?

A tanárom, Csuhaj Barna Tibor nagyon jófej volt, azt mondta, hogy „én csak tegyem a dolgomat". És hát persze, mi végig kísérleteztünk… Nyilván akkor még egészen másképp játszottunk, de már akkor is kísérleteztünk. A zenekari bemutató mindig kilenckor kezdődött, és általában ebben az időpontban még alig voltak tanárok, így mi tudtuk a „saját dolgunkat” csinálni. Aztán persze volt, hogy jól sikerült, és volt, hogy kevésbé… De olyan nem igazán történt, hogy a tanárok miatt mást kellett volna játszanunk.

És mit mondtak a kritikusaitok a tanári karból? 

Voltak, akik azt mondták hogy ez tévút, és hogy a jazz tanszakon mainstream jazz-t kellene játszani, és hogy „azért vagyunk itt”. De mi az iskolai feladatunkat elvégeztük más zenekarral, emellett pedig csináltuk a dolgunkat.

A másik amúgy könnyebb volt?

Más volt, nem is lehet egyiket a másikkal összehasonlítani. Nehezen emlékszem már vissza, hogy mik voltak pontosan ezek a feladatok… De azt fontos elmondani, hogy itt két különböző esztétikájú dologról beszélünk, mivel az egyik a jelenből építkezik, a másik pedig a múltból. Egyik sem megy a másik felé – a kompozíciós zene is lehet ugyanolyan jó, hiszen ugyanúgy lehet azt is aktualizálni. Az improvizációs zenének éppen az a nehézsége, hogy ott a pillanat számít. Ilyenkor a zenédbe beleszól a napod, a közönség, meg egyáltalán az az állapot, amiben éppen vagy. Ezek nem játszanak szerepet egy kompozícióban, mert ott ugye fix dolgok vannak.

Milyen érzés, amikor minden klappol az improvizáció során? Ilyenkor egyfajta vibrálást érez az ember?

Abszolút. Hogyha egy koncerten minden klappol, akkor azt szó szerint a saját bőrünkön érezzük, hiszen szó szerint nyoma van az összhangnak. Nyilván, amikor szabadon imprózunk, akkor is hangképeket követünk – nagy kultúrája van egyébként ennek a zenének. És hát ott vannak a nagy öregek, akiktől lehet tanulni… Tehát ha egy koncert jó, akkor azt mi tényleg érezzük, és ilyenkor nincsenek üresjáratok, nem is beszélünk el egymás mellett. De persze olyan is van, hogy nem értjük meg egymást, és azt is nagyon durván megérezzük. Egyébként minél többet zenél az ember, annál jobban ki tudja szűrni az ilyen eseteket. És ha nagyon nem megy, akkor hozzá lehet nyúlni olyan dolgokhoz, amiket már ismerünk, és ezekkel azért lehet operálni.

Amikor érezzük, hogy nem annyira jó egy menet, akkor lenyugodunk. Ez abszolút tanulható, és némi rutinnal ki lehet menekülni belőle, így ma már egyre kevesebb ilyen szituációval találkozunk. Leginkább akkor fordul elő efféle eset, amikor először játszol valakivel. Pont mostanában volt egy ilyen élményem Bécsben, hát az nagyon rossz volt. A kollégával egyszerűen nem ismertük egymást, és az adott helyzetben rosszul mértük fel a dolgokat és onnantól kezdve az egész el volt rontva. Persze, ilyenkor is vannak jó részek, de mégis az egészről az maradt meg, hogy nem minden klappolt. 

Szelevényi Ákossal is szoktál zenélni, sőt jó barátok is vagytok…

Ákos lemezeit régebben rommá hallgattam. Körülbelül egy évig kerestem, hogy mennyire szeretnék együtt zenélni vele, aztán hál’istennek összejött… Rendkívüli dolog vele zenélni, és emellett nagy is az összhang köztünk. Nem hiszem, hogy lenne bármilyen hierarchia közöttünk. Ákos átjön, hoz két nagy üveg vizet, cigizünk, játszunk, csináljuk a dolgunkat. Abszolút baráti viszony alakult ki kettőnk között.

Vizet isztok?

Igen, mindig hoz két üveg ásványvizet, mert zenélés közben kimelegszünk, mint az állat... De azért a munka után általában megiszunk egy sört a kocsmában! 

Ákos elveti a free jazz kategóriát, te hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Azért ez összetett dolog, mert a free-jazz, mint műfaj egy konkrét jazztörténeti időszakot ölel fel. A jazzből építkezik, és mögötte van az afro-amerikai hatás is. Európában aztán elkezdtek reagálni a free-jazzre, és itt is kialakult egy újfajta műfaj, ami leginkább a kortárs zenére hajaz. Ez is improvizatívnak számít, de mégsem fér bele a free jazz kategóriába, mert más elemekből építkezik.

Ti inkább ezt alkalmazzátok…

Igen, de egyébként semmi bajom nincs a free jazzel, Baló István zenekarában például azt játszunk.

Idiomatikus improvizációnak hívjuk azt a fajta zenét, amikor egy konkrét zenei nyelv van a háttérben. Például a jazzben, ahol van egy konkrét háttér, amire építkezünk. Non-idiomatikus improvizációnak pedig azt a fajta zenét hívjuk, amikor semmilyen sztenderdhez nem nyúlunk, hanem mindössze „csak” szabadon improvizálunk. Persze ebbe nyilván belefér a hagyományos jazz is, de ebben az esetben – ha mondjuk hárman zenélünk –, akkor a kiindulás hármunk közös nyelve lesz.

Nem csak egyedi zenei stílusodról, hanem béka-fóbiádról is híres vagy…

Igen, ez egy elég rázós ügy. Gyerekkoromban ültem a Duna-parton, ettem a szendvicsemet, és képzeld egyszer csak megjelent egy rohadt nagy varangy. Aztán jött egy róka is, aki később szerencsére elkergette a békát. Hát, emiatt lettem én róka mániás, és béka-fóbiás is egyben. Azóta egész egyszerűen rettegek a békáktól és emiatt kerülöm is a lápos vidékeket, mert rosszul vagyok az ilyen helyeken. Remélem, az emberek már elüldözték az összes békát az erdőkből. Van is egy zenés darabom, amely a gyerekkori traumám történetét dolgozza fel. Az a címe, hogy „A Rókák erdejében”; ez volt egyébként a diploma koncertem. A produkcióban mindenki rókának öltözött, és közben megalakult a Peter Problem zenekar, amivel játszottunk azóta többek között a Jazzajon is. Minden előadáshoz van koncepciónk, októberben Székesfehérváron például a királyok temetése lesz soron, legutóbb pedig a saját temetésemet játszottuk el az Aurórában. Ez úgy kezdődött, hogy elsőként Plankó Gergő barátom tartott beszédet az életemről, majd Falus Péter barátommal felgyújtott egy rókát, amit aztán rögvest el is temetettek. A koncert amúgy marha jól sikerült. Ez után kizárólag különböző kultúrák temetési zenéit játszottuk; volt mexikói, észak-és dél afrikai temetési zene, és egy zsidó szertartási zene is. Ja, és feldolgoztuk Purcelltől a Queen Mary Funeral Music-ot is.

Az összes haverom azt mondogatja, hogy csoda, hogy még élek... Harminc éves korom előtt kitaláltam, hogy amikor harminc leszek, lezárok pár dolgot és akkor lesz egy rituális rókatemetés, és csak halotti zenék lesznek. Ez így is történt. Egyébként játszom egy szlovák szaxofonos, Tóth Miró temetési zenekarában is. De ezzel csak egy-egy különlegesebb alkalommal lépek fel.

Viszonylag sokat koncertezel külföldön is. Mikben különböznek ezek az alkalmak az itthoni fellépésektől?

A helyzet az, hogy ennek a zenének mindenhol kicsi közönsége van. Jó pár holland barátom van – náluk ez a zene nagyon régóta jelen van, és arányában még így is ugyanannyi embert érnek el vele, mint mi itthon.

És ez nem frusztrál téged, mint alkotót?

Jó lenne, ha több mindenkit érdekelne ez a műfaj, de őszintén szólva, ha az ember elkezd ilyen kérdésekkel foglalkozni, akkor azzal csak árt magának. Ez nem a mi feladatunk kell, hogy legyen. El kell fogadni, hogy ez egy rétegzene, és az is fog maradni. Soha nem fogunk olyan tömegeket megmozgatni, mint mondjuk a Wellhello. És ahogyan már beszéltünk róla, ez egy rétegzene, és mint ahogyan a kortárs művészet más ágai sem érintenek meg mindenkit, el kell fogadnunk, hogy bizony ez is ennek a halmaznak a része… Egyébként is tök rossz lenne, ha mindenki ilyen zenét játszana. Ennek ellenére nekünk az a feladatunk, hogy minél több emberhez eljusson a zenénk.

Szelevényi Ákos számára a színpad szakrális tér. Te hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Amellett, hogy ezt én is így látom, ez egy érdekes kérdés, de valóban: „a színpadon meg kell halni”, azaz minden este teljesen oda kell tenned magadat. De a színpadot mindig a helyén kell kezelni. Tehát amikor például a Peter Problemmel lépünk fel, akkor maszkban vagyunk és a produkciónkba sok zenei humort építünk, ami abban az esetben teljességgel helyénvaló és megengedett. Ilyenkor Pozsár Máté mexikóinak öltözik, én királynak, másvalaki papnak, stb. Az ilyen performanszokat leszámítva tényleg komolyan kell venni a színpadot, és persze egyáltalán nem fér bele hülyéskedés.

Sok helyen zenélsz te is, mégis, mit csinálsz ha éppen nem nagybőgőzöl?

Amikor befejeztem az Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet, tudtam, hogy mindenképpen folytatni szeretném a tanulást. Akkor úgy gondoltam, hogy ugyan a zenei dolgokkal már eléggé képben vagyok, de azért nagyon érdekel az esztétika, hát akkor nekikezdek annak is. Így kerültem az ELTE-re, ahol improvizáció-esztétikából doktorizok. Életemben ez az első olyan felsőoktatási intézmény, ahol nem zenével foglalkozom, hanem például Francis Bacon festőről van egy kurzusom, ami teljesen lenyűgöz.

*

Ki legyen a következő?

Pozsár Máté kollégámat ajánlom figyelmedbe, aki mint mondtam, a Bartók Konziban tanít, méghozzá jazz zongorát. Mátéval együtt is zenélünk, és mellette nagyon jó barátok vagyunk. Ugyan ő is az improvizatív zenét tolja, de képben van a hagyományos dolgokkal is. Jazz elméletet is oktat, de természetesen a hangszer nagyon a kezében van. Tökéletes a tanári posztra, mert a tanítványoknak részletesen elmondja, mi a dolgok háttere, és meg is mutatja nekik. Együtt játszanak, beszélgetnek, majd elmennek kocsmázni. Így ezek az emberek szépen lassan bekerülnek a körforgásba. És szimpatikus a tanítványoknak is, hogy egy olyan tanáruk van, aki emberszámba veszik őket. Elmennek fesztiválra, lejönnek a koncertekre, dumálunk velük, és ez Máténak köszönhető. Fontos ember ő abból a szempontból, hogy egyszer felfrissüljön ez a zenei közeg. 

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Beleszületett a táncházmozgalomba, játszott a Volkova Sisters-ben (is), és nagyon nehéz vele időpontot egyeztetni. Ki az? A helyes megfejtés: Porteleki Áron multifunkcionális brácsásdobos. Rendkívül sokoldalú, ennél fogva egyre elfoglaltabb, és népszerűbb zenész, aki azért természetesen tudott időt szakítani a szinténzenész blogra is.

Tompos Vince

„A közelben található Hamzsabégi úton nőttem fel, nem messze van ide az FMH (Fővárosi Művelődési Ház), ahol már gyerekkoromban is rendszeresen volt táncház. Akiket záráskor onnan kitettek, sokszor a mi lakásunkban kötöttek ki” – adja meg a beszélgetés hangulatát Áron.

Milyen emlékeket őrzöl gyerekkorodnak ebből az időszakaszából?

Igazából nem emlékszem semmi különösre, csak arra, hogy állandóan sok ember között vagyok, és hogy folyton szól az élőzene. Apám a zenélésből, anyám kézművességből igyekezett megélni szabadúszóként, így folyton dolgoztak, de jutott idő mulatni is, de a kettő sokszor összefüggött valmilyen módon. Akkoriban az egész táncház-mozgalom teljesen máshogy nézett ki, mint ma. Leginkább valamilyen hippi mozgalomhoz hasonlított, és a hatalom szemében az egész gyanús volt... Persze azért nem egy politikai movement volt… Egy rendkívül nyitott közösségre kell gondolni, ahol mindenféle ember megfordult, táncosok, zenészek, sőt teljesen más művészeti ágból származó emberek is. Ebbe a közegbe születtem bele, ezeknek a karaktereknek a gyerekeivel lógtam rengeteget.

Ebből adódóan gondolom, a zenélés is jó korán rád talált…

Egy szalagos felvétel őrzi az emlékét annak, hogy amikor megkaptam az első hegedűmet, akkor még beszélni sem tudtam igazán... Később, általános iskolás koromban jártam klasszikus tanárhoz is, de ekkor már volt élményem a dobolással is. Rubesch Gergő unokatestvéremtől nyolc-kilenc éves koromban kaptam egy dobszerkót, amit saját kezűleg készített. Ezzel gyakorlatilag pályára is tett, legalábbis ami az érdeklődésemet illeti. Gergő egyébként klasszikus bőgősnek tanult egy időben, és mindig bevont a zenélésbe a családi bulikon. Nagyon hálás vagyok neki emiatt a korai nem-népzenei kiképzésért, kb. megjósolta, hogy jó eséllyel majd egyszer dobos válik belőlem. Onnantól kezdve a hegedülés mellett kerestem az alkalmat, hogy iskolai rock bandákban, kimittudokon zenéljek, közben intenzíven gyakoroltam Led Zeppelin kazettákra. Azt hiszem, apám adott a kezembe először brácsát, de fontos, hogy nagybátyám Porteleki Zoli is játszik ezen a hangszeren. Az alapokat tőle és aputól kaptam, de intenzíven Vizeli Balázs prímástól tanultam népzenét a ráckevei művészeti iskolában, ahol később két helyi barátommal Szalamás néven meg is alapítottuk első népi zenekarunkat. Klasszikus zeneiskolát egyébként nem végeztem, és olyan is volt, hogy a dobolást egy időre abbahagytam, de ebben a korszakomban is megmaradt a népzene iránti érdeklődésem.

Egy korosztályba tartozom a Buda Folk Band-es Éri Marciékkal, Csoóri Sanyiékkal. A nem hagyományos táncházak, a folk-kocsmák indulásánál én is jelen voltam. Ez úgy működött, hogy elővettük a hangszereket a kocsmában, kávézóban és csak muzsikaltunk magunknak. Aztán ezekre a helyekre – ahol engedték –, odaszoktak az emberek, ki hallgatni, ki zenélni, ki pedig mulatni.

Ebben a közegben abból a szempontból furcsának számítottam, hogy nem csak népzenét hallgattam: nálam például a legújabb Korn lemezek, meg különféle elektronikus zenék is ugyanúgy pörögtek. Hallgattam free-jazzt is, az Archie Shepp kazettámat begyűrte a magnó, de korai Dresch koncertfelvételeim és egy kalóz CD-m is volt az Akosh S. Unittol, úgyhogy iszonyat mixtúra volt a fejemben... Megvolt a könnyűzenei érdeklődésem, sok Stones-t, Hendrixet is hallgattam, így amint lehetett, azonnal beszálltam az első rock-blues bandába, amivel már lehetett élőben nyomulni. Amikor elkezdtem dobosként koncertezni, már egyre kevesebb időm jutott a táncházakra, spontán muzsikálásokra.

Volt olyan időszakod, amikor 8-10 bandád is volt egyszerre. Hogy bírtad?

Ha belegondolok, szinte az össze formációm személyes találkozásokból alakult ki. Viszonylag kevés alkalommal történt olyan, hogy előre tudtam, kikkel szeretnék zenélni. A 12z-vel, Czitrom Ádámmal, vagy az édesapámmal közös formáció is jó példa erre, de az egyik legfrissebb ilyen élményem, ahogy a 2/3-ad észt trióm összeállt. Egy hónapot töltöttem kint egy észt hegedűs barátnőm, Karoliina Kreintaal jóvoltából, különféle népzenei táborokban brácsát tanítani. Egyszer rákérdeztem, hogy nem ülhetnék -e valahol egy kicsit a dobok mögé, mert akkor már nagyon hiányzott a hangszer. Karolina bemutatott két barátjának, akikkel olyannyira egymásra találtunk, hogy egy másfél órás próba alatt összeállt egy koncertanyag, fél év múlva lemez lett, majd pedig turné... Nagyon sokféle zene érdekel. Nagy bizalmam van más emberek felé is, és ha úgy látom, hogy az adott dologból lesz valami, akkor teljes mellszélességgel támogatom az ügyet, egészen addig, ameddig tart. Még akkor is, ha akár egy év múlva sincsen semmi anyagi vonzata. Emiatt lehet az, hogy sok helyre hívtak és hívnak zenélni. Hosszú távon persze ez egy fenntarthatatlan állapot, meg úgy sem tudsz egy nap kettőnél több koncertet lenyomni, persze most is sokszor megesik, hogy akár ennél többször is fellépek. Azokat a pillanatokat keresem, amikor a legjobb szándékom szerinti önazonos dolgokat csinálhatok. Csak hát ezt nehéz behatárolni, mert ugye a dolog működhet többféle stílusban is...

Arra nem is gondoltál, hogy mi lenne, ha csak egyetlen zenekarod lenne?

Kezdetben azzal is megpróbálkoztam, hogy antropológus leszek – öt évet jártam egyetemre. Akkor az volt a tervem, hogy megtartom a népzenét, és a dorotát, ami három ember nagyon erős találkozása volt – határtalannak tűnt, amit csináltunk. Számomra akkor elegendő lett volna ez a két vonal. Aztán nem ez történt, mert könnyebb volt a zenét választanom… Amibe hívtak, oda mentem, de közben tudatosítottam is magamban, hogy a dorota a legfontosabb projekt. Ma a dorota, mint zenekar pihenő vágányon van de, létezik, hiszen egy nagyon fontos és élő felület, ami életben tartja a trió szellemiségét. 

A dorotával mélyre menős, improvizációs köröket csináltam, közben apuval mentem a Fonóba népzenét brácsázni. Nálam az egyik zenekar segíti a másikat, egészíti ki és nyugtatja le. Nem egy bandámba vagyok belebolondulva, hanem több összetevős a dolog. Sokat vitatom magamban, hogy jó –e ez az út, de amikor már több éve így nyomod, nem kérdőjelezed meg a dolgokat, hogy most akkor oké –e így vagy sem… Persze bizonyos dolgokat nem tudnék csinálni.

Miért, mire mondanál nemet?

A tradicionális értelembe vett pop felé nem esne jól elköteleződni. Amikor azt érzem, hogy a zenénél előrébb van az arculat, és az a fő kérdés, hogy a zene milyen piacot fog majd lefoglalni, azt nem szeretem. Amikor tehát nem a zenén van a hangsúly, hanem a piaci rés keresésén, az már nem az én világom. Ebbe nem is vagyok való.

Nem túlzás azt mondani, hogy jellemző rád a zenében való kísérletezés… Miért nem tudsz „lenyugodni” itt sem?  

Ez nem is igazán erről szól… Zenélés közben nem azért váltok annyit, mert a hangokkal és helyzetekkel van „problémám”, hanem azt érzem, mindig lehet máshogy is csinálni. Izgalmas kihasználnom a zenei lehetőségeket. Amiket már ismerek, akkor azokat hagyom, persze ez helyzeti attitűd kérdése is lehet… Mert olyan is van, amikor minden úgy jó, ahogy van. De hogy hogyan jutok el oda, az már kísérletezés. Szeretem a meglepő helyzeteket, és mivel nagyon sok zenét hallgattam, meg a népzene miatt számos nem szokványos hangzással is találkoztam, számomra ez vált izgalmassá.  Az is igaz, hogy ha sok ilyennel foglalkozol, akkor meg már vágyódsz a szokványosra.

Jelenleg hány formációban zenélsz?

Ami aktív, az megint csak hét-nyolc formáció. Ezek hullámzóan intenzívek, vállaltan kevesebbet is lépek fel velük. Nem hajtom őket, mint korábban, inkább keressük a megfelelő együttállásokat… Amivel sokat dolgoztam mostanában, az két duett egy-egy táncossal; a Big Blonde & John Danyi Viktóriával és a Co-Exit Juhász Adéllal. Emellett fut négy nagyobb produkció is; a Hinoki, a Nyúzzatok meg, a Visszaröpülés es egy premier-friss, a Glory Whole a 12z-vel kozosen. Ezekkel turnézok a legtöbbet; a Hinokit augusztusban Kínában adjuk elő, a Nyúzzatok meg nemrég New Yorkban járt. Néhány formáció mindig a háttérbe szorul emiatt a ritmika miatt, így le kellett adnom párat.

Hogyan jött a képbe a táncos produkciókban való részvétel?

Mindig a közelben volt. Kiskoromban a Honvéd táncegyüttes próbáin ültem sokat, apám ott zenélt egy időben. Később én is kísértem táncegyütteseket, aztán amikor a népzenei formációk mellett elkezdtem komolyabban elmélyülni a mindenféle határműfajokban és a kísérleti jazz-ben, automatikusan kapcsolódtak kisebb-nagyobb felkérések a különböző kortárs tánc műfajok felöl. Az első igazi nagyobb munkám a Nyúzzatok meg című darab részeként valósult meg. Ott egyszerre történt meg a kollektív improvizálás táncosokkal, illetve zenésztársammal Czitrom Ádámmal egy folyamatos komponálási munka a zenével, hogy hogyan kapcsolódjon a darabhoz. Fontos, hogy itt voltak konkrét kérések is a táncosok felől, illetve hogy ezek nem csak zenére vonatkoztak. Az ötleteinket nagyon befogadóan kezelték. Azt hiszem, még mindig van benne egy fényváltás, amit én javasoltam… Később főleg ennek a darabnak a sikere és a közeg miatt, jött a többi felkérés. Mindezeknek azért jó táptalaja volt nálam, hogy kiskoromban sokat találkozhattam Kovács-Gerzson Péterrel, vagy Horváth Csaba koreográfussal. Illetve az egyik legnagyobb korai hatás egy Salamon Eszter-darab, a Driftworks volt, de mellette lenyűgöztek Nagy József munkái, leginkább a Felvonásköz (Entracte) című, ahol Szelevényi Ákosék zenéje elképesztő energiát képviselt élőben a színpadon, de úgy, hogy az nem ütötte ki a mozgáson lévő fókuszt.

Van különbség színházi színpadon és koncertszínpadon való előadói jelenlét között? Mit ad az egyik, mit a másik?

Persze, van különbség. Valahol a színházi tér – persze az adott előadástól is függ –, egy védett tér. És egyben sokszor nagyobb kihívások elé is állít, mint a koncert. De mindez tényleg sok minden függvénye. Azért összességében azt érzem, hogy a színházi színpadon elsősorban a produkciót képviseled, és a produkció határai elég fixek vizuálisan és hangban egyaránt. Egy koncert nekem egy picit szabadabb, persze az is igaz, hogy nagyon kevés nagy zenei produkcióban volt részem, ahol kosztüm meg kitalált imidzs lett volna... Az a zenei közeg ahol főleg mozgom, nagyon hirtelen képes alakot váltani koncert közben. Mindezzel együtt mégis közelebb áll nekem egy jó értelembe vett mélyebb színházi jelenléthez, mint egy kitalált zenei produkció ál-színháziassága. Úgy értem, van egy befele fókusz, ahogy keresed zenélés közben a legtermészetesebb jelenléted, amiben megoszthatsz dolgokat a jelenlévőkkel. Ennek a meghittsége néha olyan, mintha egy „fél-szeánsz színház valamiben” ülnél.

Mióta zenélsz édesapáddal?

Apuval tizenöt éves korom óta rendszeresen gyakorlok együtt. A kezdetek kezdetén Muzsikás koncertek után, amikor már nem akarták húzni a többiek, beszálltam mellé próbálkozni az FMH-ban. Aztán szép lassan rájöttünk, hogy nekünk ez tökre megy, és azóta rendszeresen gyakorlunk, sőt közösen is fel szoktunk lépni.

Hogy látod, táncházmozgalom mára elérte a kezdeti célját? Célja volt egyáltalán, hogy például tévés vetélkedőn mérjék össze tudásukat a táncosok, énekesek?

Ahogy én láttam, annak idején apumék és a többi népzenész valami nagyon erős dologgal kerültek érintkezésbe azzal, hogy Erdélyben megismerkedtek az ottani zenészekkel. Ezt az élményt próbálták meg minél jobban átadni itthon, miközben szabadok akartak lenni úgy, hogy egyáltalán nem érezték a hatalom szeretetét… Lehet, hogy voltak, akik nagyokat álmodtak, de érzésem szerint a „népszerűsítés” akkor vált sokak számára céllá, amikor kinyíltak a lehetőségek. Teljesen természetes, hogy egy szubkultúra igyekszik minél több fórumon szélesedni. Számomra az a kérdés, hogy ami jelenleg van, az önazonos –e.  Nyilván a Páva nem arról szól, mint egy buli gyerekkoromban az FMH-ban. Mégis furcsa a tévében találkozni ezzel az egésszel. Amit én tapasztaltam Erdélyben és másutt, mint előadói attitűd, az teljesen eltér a vetélkedéstől. De tény az is, hogy a műsor talán közelebb vitte az embereket a magyar folklór izgalmas részeihez, bár nekem tényleg kérdéses mennyire lehet ezt ilyen formában prezentálni. Valahogy ez a városi lét kicsavarta ezt az egészet önmagából, nem tiszta már mi mit jelent a hagyományban. Közben persze szép, hogy az egykor konzervált műfaj ekkora utat tudott bejárni, és ma már a világon szinte mindenki ismeri.

Te is táncolsz egyébként?

Nem, de valamennyi azért rám ragadt. Persze mindig terveztem, hogy tök jó lenne rendesen megtanulni…

Mit jelent számodra a közönség, hogy látod, mi a szerepe egy-egy koncerten?

Ez nagyban függ attól, hogy néz ki a tér, ahol a koncert van, illetve attól is, hogy milyen emberek vannak jelen, és hogy éppen milyen zenét játszom. A zenélésnek aktív részese a közönség is, ettől függetlenül van olyan színpadi állapot, amikor teljesen mindegy, hogy ott vannak –e az emberek vagy sem. Egyébként odafigyelek rájuk 200%-osan, viszont inkább mint energiaáramlásra. Nagyon fontos a közönség befogadó készsége, figyelme, mert jó, ha a zenész társként tekint a közönségére. Mindig is törekedtem elkerülni, hogy számomra egy koncert csupán arról szóljon, hogy a nézők szimplán támogató löketet adjanak a színpad felé. Mert ilyenkor az előadó csupán megfürdik a rivaldafényben, aztán lemegy a színpadról. Vannak ilyen zenekarok, akik ebből táplálkoznak minden egyes koncertjükön. Egyébként csomószor nem érzem magam jól a színpadon, néha egy szenvedés az egész, persze sok esetben magának a zenének a sajátossága, hogy egy ilyen küzdésből áll össze, ilyenek például az impróhelyzetek. De ha azt érzem, hogy a közönség velem van ebben a küzdésben, akkor ez egy tök jó egál helyzet. Ezt főleg a Jazzajokon tapasztalom sokszor, ahol az egész közönség mint egy nagy közösség együtt éli át az élményt. Ráadásul ilyenkor az ő értelmezésüktől is függ, hogy mi áll össze a zenéből, és hogy rá tudnak –e kapcsolódni vagy sem.

Az örök kérdés: meg lehet élni a zenélésből?

Úgy meg lehet élni, ha van tíz-tizenkét bandád... De amúgy külföldön is azt láttam, hogy az egyik nagy dobos példaképemnek is fuvarozócége van, holott tízezrek előtt játszik.  A kultúratámogatás szűkítése globális probléma, de úgy érzem, hogy ahelyett hogy csökkenne a lelkesedés, virágzásnak indult számos zenei színtér. Ritka szerencsésnek tartom magam, hogy zenélhetek, és hogy abból még kereshetek is, nem is szeretném felborítani ezt az egészet, csak egy kicsit összébb húzni magamat. Most számoltam össze, tavaly összesen 150 koncertem volt, de mégsem tudtam venni magamnak egy új számítógépet. Azt érzem, hogy ezt lehet csinálni hatvan évig is, de azt a szellemiséget, amit képviselni szeretnék, lehet, hogy jobban tudom közvetíteni úgy, ha jobban megválogatom mibe fektetem be az energiámat.

Visszatérve még a hangszerekre, miért pont a dob vált a kedvenccé?

A dob is és a brácsa is kísérő hangszer, mindkettő a lüktetésért, a ritmusokért felel. A brácsáról a dobra inkább a kifejezés szélesebb lehetőségei vittek át. Marha izgalmassá vált, amit a dobból ki lehet hozni. A háromhúros brácsából is képes vagyok őrült dolgokat elővarázsolni, de csak akkor, ha jócskán letérek az autentikáról, viszont a népzenét mindennél őrültebbnek érzem néha, szóval ez egy nehéz kérdés. A brácsát free zenében inkább csak hangzás telítésre, effektezésre használom, abból a zenei környezetből pont jól lóg ki a három húros. A dob akkor vált számomra igazán érdekessé, amikor megtapasztaltam, hogy nem csak hagyományos módon lehet megszólaltatni. Elég, ha mondjuk rongyokkal, bőrökkel manuálisan effekteled a hangzást.  Vagy ha például játékmódot váltasz…

Talán személyes attitűdből is fakadhat, hogy nem álltam ki soha egy zenekar élére sem prímásként, sem gitárosként, se énekesként. Nincs meg bennem ez a hajlam, inkább középhátvédként támogatom a folyamatot és ott rakok bele olyat, ami ha elöl is érződik, az tök jó. Most, harmincegy évesen érzem, hogy valószínűleg emiatt választottam ezt a szerepet. 

De azért a brácsa is megmaradt?

Abszolút, hiszen heti szinten előkerül és ahogyan mondtam, édesapámmal is játszom. Régen amúgy úgy gyakoroltam, hogy szólt a gyűjtés, én meg odahangoltam és együtt húztam képzeletben a bandával. De a dobbal is így volt. Egy csomó mindent meg lehetett így tanulni.

Te magad is jártál Erdélyben, ahol talán megtapasztalhattad, milyen élmény autentikus forrásból népzenét tanulni….

Olyan figyelmük van, ami számomra is nagyon fontos. Meg azok a helyi formák… A maguk szintjén  teljesen „Rolling Stones-figurák”. Leginkább a folyamatos figyelmet emelném ki azok közül, amiket megtanultam tőlük. Még egy hat órás folyamatban sem állnak le, csak kétszer tíz percre cigizni; akármilyen fáradtak, egy pillanatra sem engedik el a tempót, a váltásokat. És ha négy-öt emberből valaki egyvalaki kiesik, már rögtön megy a vegzálás.

Mikor voltál kint először?                               

Először tizenhárom évesen, aztán három évvel később, majd sokáig nem jutottam ki. Amikor később, a korombeliek elkezdtek sokat kijárni, abban már nem vettem részt. Akkor inkább többet muzsikáltam, mert már mentek a zenekarosdik. Később tánctáborokban is voltam Erdélyben, ahol zenészek is voltak, igyekeztem a közelükben lenni.

Reggel kilenctől másnap hajnalig nyomtuk. Nagyon elkapott ez a fajta az intenzív tanulás és tapasztalás. Az első gyűjtéskor – még kiskoromban –, diktafonnal álltam apu mellett, majd jó pár évvel később egy erdélyi cigánysoron azzal szólított meg valaki, hogy: „na mi van, brácsázol még?”. Csak mert emlékezett, hogy érdekel a hangszer...

Mostanában pont apuval tervezgetjük, hogy ki kéne mennünk ismét. Persze ma már minden átalakult, és nem is a vadromantikáért mennénk, hanem amiatt, hogy ezt a szellemet egy kicsit „átjárassuk” magunkon. Ha csak csendben ülünk azokon a vidékeken, már az is jó…

* ­­­

Téged ért a megtiszteltetés, hogy eldöntsd, ki legyen a következő áldozatom!

Szelevényi Ákos szaxofonost mondanám, aki egészen fiatalon ment ki Franciaországba élni és zenélni, és nemrég hazaköltözött Magyarországra. Nekem ő egy világhírű művész, aki kint mozgalmat alapított a zenéjével, de amúgy sokat dolgozott például a Noir Desíre-rel is. Példakép, ikon, bár sosem szerettem igazán ezeket a szavakat. Ákost nyugodt szívvel jellemzem így.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás