Egy rendhagyó "zeneiskola", ahol szinte kizárólag a növendékek állnak az oktatás fókuszában. Az ImPulzus Kreatív Zenei Műhelyben egyaránt van ének -és hangszeres oktatás is, legfontosabb céljuk pedig az, hogy minél több ember számára elérhetővé tegyék az aktív zenélést. Interjú Tőri Csabával, az ImPulzus alapítójával. 

Tőri Csaba (Forrás: Facebook/ImPulzus Kreatív Zenei Műhely)

A Zeneakadémia karnagy szakán végeztél 2011-ben. Hogy emlékszel vissza, már hallgató korodban vágytál rá, hogy egyszer majd iskolát alapítsatok?

Már az egyetemi évek alatt elkezdtem kórusokkal dolgozni, aztán egy évig volt lehetőségem a Fazekas Gimnáziumban tanítani énektanárként. 2013-tól aztán előbb zeneelméletet, később mellette vezénylést tanítottam a Bartók Konzervatóriumban, majd egy-két évig volt egy olyan időszakom, amikor egészségügyi okok miatt kicsit le kellett lassítsak, és sok időt töltöttem a négy fal között. Ez az életszakasz adott lehetőséget arra, hogy átgondoljam, szakmailag mik azok a fontos dolgok, amikért szívesen dolgoznék még, az idő pedig adott volt. Ekkor alakult ki bennem az ImPulzus Kreatív Zenei Műhely alapításának gondolata.

Hogyan indult az ImPulzus, és mi adta az ötletet, hogy létrehozzátok ezt a szervezetet?

Az ImPulzust eredetileg ketten indítottuk Pálinkás Edittel 2018 végén, és aztán a fokozatos bővülés közben 2024 óta alakult át jelentősen. Jelenleg egy négy fős háttércsapat dolgozik a szervezet működtetésén, akik nélkül nem működne semmi úgy, mint ahogy megszokhattuk - mind a tanárokkal, mind a növendékekkel való kapcsolattartás fontos elem: Koknya Dorka nélkül ma már elképzelhetet lenne a működésünk. Az oktatói gárdát pedig nagyjából tíz-tizenkét tanár alkotja, akik a legkülönbözőbb hangszereket illetve énekes programokat vezetik hétről-hétre.
A fúvósok például nagyon erős közösséget alkotnak - saját fúvószenekar is létrejött már, akik egészen gyakran teljesen önálló együttesként is megszólalnak.Emellett nagy hangsúlyt fektetünk minden területen a közösség építésére, és arra a lehetőségre, hogy ha valaki leteszi a voksát az amatőr zenei világ és az aktív zenélés mellett, akkor ne csak egyszer-egyszer látogasson egy órát, hanem motiváljuk valamilyen kamaraformációban, csoportos órán való részvételre is. Azt látjuk, hogy azok, akik ezeken a programokon gyakrabban részt vesznek, sokkal mélyebb kapcsolatokat építenek ki egymással és a rendszeres zenéléssel egyaránt. A kezdetek egyébként szorosan kapcsolódtak a kórusélethez, hiszen már jóval az ImPulzus előtt két énekkart is működtettünk – a Vox Insana Kamarakórust 2009-ben, míg a MediCantare Leánykart 2011-ben alapítottuk. Ezekben a közösségekben rengeteg tapasztalatot gyűjtöttünk arról, hogyan lehet inspiráló módon amatőr zenészekkel együtt dolgozni, mik azok a területek amikben feladatunk van zenészként, hogy megértsük, hogyan is gondolkodik egy amatőr zenész, és hogyan tudjuk a leghatékonyabb módon segíteni a számukra is fontos területeken őket. Már akkor láttuk, hogy a kórustagok számára a közös éneklés egyszerre jelent örömöt, fejlődést és közösségi élményt, így elindítottuk azokat a szólóprodukciókat és az erre épülő koncerteket, amelyekről úgy éreztük, hogy hasznos volna egy szervezettebb formában is tovább építeni, és az énekkarokon kívülre is eljuttatni.  

Az ImPulzus létrehozásakor ezek szerint az ének oktatáson volt a fókusz. Mi volt az a pont, amikor eldöntöttétek, hogy a hangszeres képzést is felveszitek a “repertoárotokra”? 

Két irányból  válaszolnék. Egyrészt karnagyként mindig is vallottam, hogy fontos lenni jó pár nyugaton már állandóvá vált módszert meghonosítani - sokat segítene például, ha itthon is értékesnek látnák azt, hogy az amatőr énekesek is hangképzéssel, és a hangi egészség megőrzésével foglalkoznának. Ugyanakkor az volt az itthoni tapasztalat, hogy míg korábban legalább a zenei hallás fejlesztését fontosnak tartották, a hangképzés mindig egyfajta szükséges rosszként élt az emberekben - ennek pedig a hosszabb távú problémáival nagyon kevesen foglalkoznak időben. Több kórustagunknál is éreztem, hogy roppant ügyesek, és hogy pont emiatt lenne érdemes a további fejlődésüket is elősegíteni. A hagyományos képzési struktúrákban ez a két terület egyébként gyakran különválik: az énektanár a hangképzésre koncentrál, a hallásfejlesztés pedig önálló tantárgyként jelenik meg - leginkább szolfézs formájában. Abból indultunk ki, hogy ezek a tárgyak valójában szorosan összetartoznak: az énektechnika és a hallás fejlesztése egymást erősítik, emiatt nálunk ez a két tárgy mindig együtt van jelen. 

Forrás: Facebook/ImPulzus Kreatív Zenei Műhely

Hogyan valósul meg mindez a gyakorlatban?

Az énekórákon természetesen sok szó esik a technikai alapokról: a légzésről, a hangképzésről, a test használatáról, ugyanakkor hallásfejlesztő elemeket is beépítünk ezekbe az alkalmakba. Ezek a blokkok gyakran csupán néhány percesek, de így is óriási léptékben segítik elő, hogy a technikai és a zenei készségek párhuzamosan erősödjenek. Az a tapasztalatunk, hogy a zene nem csupán technikai kérdés, hiszen az egész éneklés nagyon szorosan kapcsolódik az önbizalomhoz, az önképhez és az emberi kapcsolatokhoz.
Sok programunknak így kifejezetten az a célja, hogy a résztvevők képesek legyenek kapcsolódni egymáshoz. A növendékkoncertek például ezért működnek nálunk másképp, mint a hagyományos zeneiskolák többségében. Visszatérve, itt vált fontossá, nagyjából már a fennállásunk második évében a hangszeres oktatás is. Rengeteg olyan emberrel találkoztunk már akkor, azóta pedig még többel, akik elmesélték, hogy mindig is az volt az álmuk, hogy valamilyen hangszeren játszhassanak, de az a struktúra, ahol ez lehetséges volt számukra, annyira nem vette figyelembe az érdeklődésük irányát, hogy 2-3 év után abbahagyták. Mi is azt tapasztaltuk, hogy a hazai, sokszor nagyon magas színvonalú képzés sajnos akaratán kívül is erősít egyfajta elitista szemléletet: ha szeretnél zenei pályára menni, vagy legalább kimaxolni a hivatalos irányzat adta lehetőséget, akkor te jól csinálod, ha viszont más iránt érdeklődnél, akkor szégyelld magad. Ennek pedig egyenes eredménye az a sok száz és ezer gyermek, akik jellemzően 12-13 éves korukban már nem hajlandóak akkor sem zenélni, ha addig még a kezdeti lelkesedés miatt megtették. Valójában a kezdetekben a tanáraink egy részét sem volt könnyű meggyőzni arról, hogy lehet a közösségi élményt, a közös zenélés örömét a technikai tudás elé, vagy legalábbis mellé helyezni. Ma már persze a legtöbb tanárunknak ez alapvetés, de volt jó pár ember, aki azért nem érezte jól magát a csapatban, mert annyira erős ellenérzése volt a saját tanult reflexek megváltoztatása iránt, hogy még akkor sem változtatta meg a véleményétt, amikor a növendékek jelentős része kifejezte, hogy mi adna örömöt számára.

Hogyan integráljátok képzési rendszeretekbe a negatív élményekkel érkező növendékeket? 

Tényleg meglepően sokan szereztek negatív tapasztalatokat a zenetanulás során. Sokan számolnak be arról, hogy korábban olyan mondatokat kaptak – akár tanároktól, akár családtagoktól –, amelyek évekre eltávolították őket a zenétől. Ezek az emberek aztán sokszor hosszú ideig abban a hitben élnek, hogy „ők nem képesek zenélni”. Aztán amikor újra esélyt adnak maguknak, kiderül hogy valójában egészen komoly zenei képességeik vannak.Mi az iskolánkban azért dolgozunk, hogy ezek a tanulók új reményt kapjanak, majd pedig a sikerélmények által az élethosszig tartó zenélés évtizedekre örömet adjon nekik. 

Két fontos alapvetésünk van: semmi sem kötelező, de minden olyan dologra, amit hasznosnak tartunk, ösztönözzük őket - pl. hogy próbálják ki milyen éles helyzetben zenélni, vagy hogy tegyenek azért, hogy ne csak a fogástáblát ismerjék meg behatóan, hanem a belső hallásuk is fejlődjön. Ebbe akár felnőttként sem késő belevágni.

Miben más egy ImPulzus-növendékkoncert egy hagyományoshoz képest?

A hagyományos modellben leginkább egyetlen tanár növendékei lépnek fel egymás után, sokszor ugyanazzal a hangszerrel, vagy pedig hasonló repertoárral. Ezzel szemben mi inkább a változatos koncertprogramokat részesítjük előnyben, így ezeken az alkalmakon különböző hangszerek, tudásszintek és zenei világok jelennek meg egymás mellett. Az is fontos, hogy nálunk egyáltalán nem kötelező fellépni, aminek az az egyszerű oka, hogy semmiképp nem szeretnénk szükségtelenül vizsgahelyzetet teremteni. Ugyanakkor valljuk, hogy a színpadi élmény nagyot lendíthet az önbizalmon, hiszen hatalmas lépés a zenei fejlődésben amikor valaki megtapasztalja, milyen érzés kiállni és zenélni saját és hallgatóságuk örömére.
Nem ritka, hogy egy-egy jól sikerült koncert után heteken keresztül rendkívül felgyorsul egy ember fejlődése - olyan mintha végre sikerült volna áttörni egy gátat azzal, hogy elismerést kaptak a hallgatóságtól, mintha úgy éreznék végre, hogy ez sikerült, sőt még ennél több is sikerülni fog.

Forrás: Facebook/ImPulzus Kreatív Zenei Műhely

Az ImPulzusnál hangszeres oktatásra is van lehetősége a növendékeknek. Erről mit érdemes tudni?  

A hangszeres oktatásban is hasonló elvek mentén dolgozunk, mint az énekes képzésben. Magyarországon nagyon erős hagyománya van az egyéni hangszeroktatásnak, ugyanakkor több nemzetközi példa is azt mutatja, hogy a közösségi tanulás is kifejezetten hatékony lehet. Erre példa a venezuelai El Sistema vagy éppen a Suzuki-módszer, ahol a gyerekek először közösségben kezdenek zenélni, és csak ezután kerül előtérbe az egyéni képzésük. Alapvetően kétféle megközelítés létezik: az egyik szerint először éveken át egyedül kell tanulni és gyakorolni, és csak utána lehet közösségben zenélni – így viszont sokan sosem jutnak el odáig, hogy igazán élvezzék. A másik megközelítés pont fordítva működik: már a kezdetektől közösségben zenélnek az emberek, élményeket szereznek, és ez ad motivációt a fejlődéshez. Mi ez utóbbiban hiszünk. Bár Magyarországon is vannak már jó példák erre, sokan még mindig idegenkednek tőle.”

Milyen projekteken dolgoztok mostanában?

Jelenleg az egyik legnagyobb vállalásunk Händel Messiás című oratóriumának előadása, az Albinoni Kamarazenekarral közösen március 29-én. Együtt dolgozik rajta mindkét kórusunk, szólistákkal és zenekarral, öröm látni, hogy gyakran ugyanazok az emberek, akikkel 10-15 évvel ezelőtt onnan kezdtünk, hogy pár egyszerűbb darab eléneklése is jó pár hónap gyakorlással vált csak lehetségessé, ma már ilyen elképesztő darabok megszólaltatásában is alappillérekké váltak. Körülbelül száz énekes lesz a színpadon - az ilyen projektek számunkra nemcsak szimplán koncertek, hanem közösségi folyamatok is, hiszen hónapokon keresztül együtt készülünk fel rájuk.

Hogyan látod az ImPulzus jövőjét?

A legfontosabb célunk az, hogy minél több ember számára elérhetővé tegyük az aktív zenélést - mindezt úgy, hogy örömüket leljék benne. Ha sikerül olyan közösségeket létrehozni, ahol az emberek örömmel zenélnek együtt, folyamatosan fejlődnek, és közben egymást is támogatják, akkor már elértük azt, amit szerettünk volna. Persze ebben lehet még magasabb szinteket megcélozni: ma még erős korlát, hogy milyen méretű helyen működünk, és hogy a tőlünk messzebb lakók, esetleg határon túl élők a legtöbb programban sokkal nehezebben tudnak részt venni. Ez mindenképpen fontos cél: csökkenteni az elszigeteltséget, és segíteni, hogy a digitális technológiákat minél hatékonyabban beépítve azok is lehetőséget kapjanak a csatlakozásra, önmaguk kipróbálására, akik anyagi vagy távolságbeli okokból ezt eddig nem, vagy csak nagyon kis mértékben tehették meg.

Forrás: Facebook/ImPulzus Kreatív Zenei Műhely

***

Kit ajánlanál következő beszélgető partnernek?

Van egy zseniális harmonikás srác, Halász Péter, akivel szívesen olvasnék beszélgetést. Amellett, hogy klasszikus zenészként végzett, számos kortárs és crossover projektben is részt vesz, tanárként is sok emberrel foglalkozik, és fiatal kora ellenére nagyon komoly eredményeket tud felmutatni. Szerintem izgalmas lenne hallani az ő történetét is.

Egy abszolút hallással született énektanár, aki immár tizenöt éve tanít hangképzést, hangegészségtant. Magyaróvári Viktor szinte minden zenei stílusban oktat: acappella, popzene, jazz improvizáció, sőt még a mongol torokéneklés is a repertoárján van. Különleges hangi adottsággal rendelkezik: öt és fél oktávot tud kiénekelni. Ennek köszönhetően olyan mély hangokat is képes megszólaltatni, amelyek a zongorán már nem is találhatóak meg. Az abszolút hallását és énektechnikáját autodidakta módon fejlesztette tovább, mára már néhány Hertz frekvenciakülönbséget is képes megállapítani és kiénekelni. A Bartók Konziban szolfézs szakon, a Zeneakadémián karvezetés szakon végzett; a KVVKamarakórus karnagya - ő a következő szinténzenész.

Tompos Vince

Fotó: Kiss Fruzsina

"Sok hangra és zajra figyeltem kezdettől fogva. A hangom segítségével már gyerekkoromban is olyan zajokat, dallamokat és filmbeli karaktereket próbáltam leutánozni, amiket érdekesnek találtam. A Gyűrűk Ura című filmben ott van például egy Gothmog nevű ork, akinek magyar szinkronhangja torok hangon azt mondja, hogy “eljött az orkok ideje” és, hogy: “Félnek, az egész város retteg”- meséli és be is mutatja az “emberfeletti mutatványt” Viktor, aki már a Bartók Konzervatóriumban is adott órákat az Ifjú Zenebarátok Kórusa-beli szólam társainak - igaz, akkor még nem egy oktatóteremben zajlott a tanítás. 

“Még termem sem volt, így a Bartók konzi vécéjében kezdtem a tanítói pályafutásomat. Aztán ahogy a Kosztolányi Dezső: Esti kornél című novellájának utolsó fejezetében a főszereplő egyre több helyet kap a villamoson, úgy lett egyre jobb a helyzetem a termek terén. Majd nem sokkal később kaptam egy állandó termet tanítás után” - emlékszik vissza a kezdetekre Viktor, akinek első nagyobb sikere a 2011-es Telekom Rezene elnevezésű reklámfilm zeneszerző pályázat fődíja volt.  

“A díjátadón a zsűri elnöke, Sztevanovity Zorán köszöntő beszédében kitért arra is, hogy az acappella műfaj nem igazán a szíve csücske. Emiatt is volt meglepő, hogy ennek ellenére első lettem a pályázaton.” 

Viktor ezen az elismerésen felbuzdulva eszmélt rá, és döntötte el, hogy az interneten is jelen kell lennie. 

DIY forgatás a nappaliban

Itthon az elsők között készítettél osztott képernyős, “több ablakos” videót. Honnan indult ez a koncepciód?

Először rá kellett jönnöm, hogyan tudok több szólamban felvenni dalokat. Ott kezdődött a probléma, hogy nem tudtam egyáltalán, hogyan rögzítsek felvételeket, zsebpénzem pedig kevés volt hozzá, hogy kiegészítőket vásároljak. Viszont volt egy gagyi mikrofonom és egy kábelem, amit valahogy összekötöttem a Bartók konzi egyik termében fellelhető szintetizátorával, aminek volt mikrofon bemenete. Ennek a hangszernek a fül kijáratából egy másik kábellel küldtem a jelet a számítógépbe. Ekképp születtek meg az első hangfelvételek, és az az ötlet, hogy akár helyettesíthetném én a többi szólamot is. Eztán kezdtem el foglalkozni a videók készítésével. A felvételhez nem állt rendelkezésemre megfelelően homogén háttér, így fogtam, lehúztam az ágylepedőmet, felraktam a falra, és elkezdtem rögzíteni a felvételt - ez lett végül az első osztott ablakos videóm, a Wind Song medley.

Honnan nyerted az inspirációt ehhez a többszólamú, hangutánzó szavakkal operáló dalhoz?

Egyik reggel amikor felkeltem, félálomban ez a nóta szólalt meg a fejemben. Gyorsan leültem a zongorához, lejátszottam, és felvettem amíg emlékeztem rá. Valójában jól is jött ez a helyzet, hiszen egyébként is ki akartam próbálni, hogy meg tudom-e oldani a többszólamú művek felvételét, ekkor már keverővel. Sikerült. 

A Wind Song medley után számos dalt készítettél. Hogyan születnek meg ezek a dalok? 

Sok improvizálással. Így születtek meg az egyes szólamok, amiket végül összeraktam, mint egy lego építményt. Ez képezte azt a zenei egyveleget, mint amit a Telekomos reklámfilmben is hallani. Multitracking felvételeket készítettem, és így a több egymásra improvizált szólam kiadta a dalokat. Tulajdonképpen kottázás és dallamírás helyett mikrofonba énekeltem, így sok dalomról a mai napig nincs is kotta, csak a hangfelvétel. Féltem, hogy mire oda jutok, hogy leírjam, elfelejtem. Furcsa ezt kimondani, de így működtem. Elsőként érkezett az ihlet, majd az improvizálás, és végül a felvett dal. Leginkább az álmaim és egy-egy táj ihlet meg. Pár évvel később megismerkedtem a looperezés művészetével, mellyel élőben, koncerteken is elkezdhettem improvizálni.
Fotó: Sepsi Botond

Párhuzamos oktatás

Kiterjedt ismeretekkel rendelkezel az éneklés területén - mesélj a felsőoktatásbeli tapasztalataidról! 

Miután a konzervatóriumban megszereztem a szolfézs OKJ-met, karvezetést tanultam az akkor még működő Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, mellette párhuzamosan pedig elvégeztem a Bartók Konzi három éves OKJ-képzését ének szakon. Az ének főtárgy melletti kötelező órákat nem lehetett beszámítani a főiskolai képzésbe, emiatt volt olyan tantárgy, amit mindkét épületben tanulni kellett és így sokat ingáztam az iskolák között. Volt hogy napi háromszor is megtettem az oda-vissza utat, de nem törődtem vele, élveztem mindkét intézménybe járni.

Szerencsétlenségemre sehogyan sem sikerült elintéznem a Bartók konzi tanulmányi osztályával, hogy ne kelljen kétszer bejárnom ugyanarra az órára két különböző épületben. Emiatt például magánének korrepetícióra kellett járnom a Zeneakadémiára, miközben ének főtárgyra jártam a konziban. 

A Zeneakadémia és a Bartók Konzi elvégzése után adott volt a kérdés, hogy milyen irányban menj tovább a zenén belül. Mi segített a döntésedben? 

Miután elvégeztem mindkét iskolát, megkérdeztem a konziban az ének tanáromat, hogy szerinte érdemes-e felvételiznem a Zeneakadémiára ének főtárgyra. Azt a választ kaptam, hogy nézzem meg, hogy akik ott végeznek, miket énekelnek a záróvizsgájukon. Rájöttem, hogy a hangi improvizáció és a saját hangommal történő kísérletezés sokkal közelebb áll hozzám, mint hogy elkezdjek operákat tanulni…

Fotó: Kishonti Balázs

Az éneklés fája 

Ezután kezdtél el komolyan foglalkozni a hangoddal, aminek köszönhetően egészen extrém tartományokba érkeztél meg…

Zeneakadémista koromban még tenor voltam, mára a sok hangképzésnek köszönhetően lett ilyen széles a hangterjedelmem. Sokszor bevonultam a szobámba és csak gyártottam az újabb ének improvizációkat. Figyeltem, hogy szól a hangom a felvételeken, mivel teljesen más volt, mint amit hallottam a fülemmel. Rájöttem, hogy minél kellemesebb érzés az éneklés, annál szebben is szól a felvételeken. Ennek köszönhetően elkezdtem inkább mélyebben énekelni. Jelenleg öt és fél oktávot tudok kiénekelni.” (amit meg is mutat Viktor. Kiad egy kontra C hangot, amit élőben még sosem hallottam addig a pillanatig - a szerk.). “Rájöttem, hogy számomra az egész éneklés olyan, akár egy terebélyes fa, aminek rengeteg ága van. A különböző stílusú éneklések pedig - a groat torokhang, a falzett, a klasszikus éneklés, a mongol torokéneklés… egytől egyig ennek a fának az ágai. Amióta éneket tanítok, az éneklés terebélyes lombozatú fájával igyekszem a tanítványaimat megismertetni. Mindezt amiatt is teszem, hogy a növendékek később könnyebben tudjanak műfajt választani, vagy csak szimplán jól érezni magukat a saját hangjukkal.

Születési rendellenességedből adódóan egy füllel rendelkezel. Ennek előnye is van, hiszen az orvosi kutatások szerint az abszolút hallásod talán ennek az állapotnak is köszönhető.  

Igen, a jobb fülem csak egy kezdemény, nem fejlődött ki rendesen, viszont állítólag rendelkezem belső füllel, sőt akár fülcimpám is lehetne műtét segítségével. Csakhogy egy orvos, aki megvizsgált, az abszolút hallásomra és a zenei tevékenységemre hivatkozva azt mondta, hogy a helyemben ő azért meggondolná ezt a műtétet. Emiatt döntöttem úgy, hogy csakis akkor választanám ezt a megoldást, ha ne adj Isten megsüketülnék a másikra. Hiszen a helyzetem a zenei pályán valójában két tényezőtől függ: a fülemtől és a hangomtól. Ilyen egyszerű: ha nem tudnám rendesen megmutatni a feladatokat, akkor tudásomat, nem tudnám megfelelően átadni…

*

Ki legyen a következő szinténzenész? 

Következő szinténzenész alanynak Tőri Csabát, az ImPulzus Kreatív Zenei Műhely megálmodóját és vezetőjét javaslom, mivel munkássága hasonlóan az enyémhez ugyanabban az intézményben kezdődött, és igyekszik új utakat keresni a zenetanítás területein.

A kolozsvári születésű Tompa Ábel karmester az egyre nagyobb sikereket elérő Budapest Orchestra Project (BOP) big band megálmodója. A tizennyolc tagú zenekar által előadott, Ternovszky Béla legendás, 1986-os Macskafogó rajzfilmjének élőzenés vetítése rögtön közönségsiker lett - a Jazzation acapella együttessel közös produkciójukkal rendre teltházas koncerteket adnak. Az idén több hazai nagyvárosban (köztük Győrben, Pécsett, és Szegeden) és Romániában is megfordult produkció december 18-án  Debrecenben, január 9-én pedig Szombathelyen lesz látható. Ráadásul a BOP saját szerzeményeket felvonultató lemeze is a kanyarban van: november 9-én kaphat belőle ízelítőt a közönség a Budapest Jazz Clubban. Nagyinterjú a Macskafogó filmzenéjét saját zenekarának repertoárjára átültető, Tompa Ábel karmesterrel, a Budapest Scoring filmzenei hangstúdió munkatársával.

Hatalmas érdeklődés és rajongás övezi az élőzenés Macskafogó filmvetítéseket. Hogyan, és miként esett a választásod a Deák Tamás által komponált filmzenére?   

Még 2023-ban, a Zenekadémia művészmenedzsment óráján ötlött fel bennem, hogy foglalkozni kellene a Macskafogóval. Az óra keretében ki kellett találni egy megvalósítandó projektet - a produkció sorsa pedig a befogadó intézmények kezében volt. A Magyar Zene Háza volt az egyik ilyen intézmény, ahová már nagyon régen szerettem volna eljutni a BOP-al. Különleges és egyedülálló produkciót akartam, olyat, amelyben a jazzene mellett a másik szívügyem, a filmzene is kiemelt helyet kaphat. Kitaláltam, hogy összművészeti irányba indulok el, lényegében így lyukadtam ki a Macskafogónál. 

Idehaza kuriózumnak számítanak az elsőként az Egyesült Állomokban megvalósuló élőzenés filmvetítések. Hogyan fogtatok neki az előkészületi munkálatoknak? 

Érdemes talán azzal kezdeni, hogy a legtöbb film - csak a hangot tekintve -, három különálló sávból áll: egy dialóg sávból, egy effekt sávból, és egy zene sávból. Az élőzenés vetítéseken csak az első kettőt tartják meg, a harmadikat pedig kivágják. Ezek a különálló sávok sajnos a Macskafogó esetében elkallódtak, így csak az a verzió állt a rendelkezésünkre amiben ez a három komponens egybe volt keverve. Ennek “kibogozásában” hatalmas segítségünkre volt Bobák Bence hangmérnök. Az ő feladata volt eltávolítani a zene sávot a kevert hangról, ami egy nagyon hosszú és komplex folyamat volt. Ezt követte egy másik nehéz feladat, a film metronómozása. Ez azért volt szükséges, hogy a koncerten végig szinkronban legyünk a képpel, aminek a legbiztosabb módja az, hogy a zenekar takt jelre játszik. Persze itt is rengeteg kellett kísérleteztünk, megesett, hogy egy szám tempóinak a precíz meghatározása több órát is igénybe vett.

Hogyan jutottatok hozzá az eredeti partitúrához, és miképpen folytatódott a munka? 

A zeneszerző Deák Tamás fiától, Deák Andrástól kaptuk meg az anyagot egy délutánra. Fantasztikus élmény volt ezen a kézzel partitúrán dolgozni, ez az egyik leggyönyörűbb, amit valaha láttam. Az ember szinte látja a zeneszerző gondolati ívét - egy gyönyörűen letisztázott munkát. A kézirat digitalizálását követően adaptálnom kellett azt, hogy élőben is előadható legyen. Itt több szempontot is figyelembe kellett venni, főként azt, hogy a zenészek számára minél könnyebben legyen értelmezhetőek legyenek a tempó és karakterváltások. Azt is szem előtt kellett tartani, hogy mivel ez egy intenzív másfél órás anyag, ezért be kellett iktatni apró pihenőket mindegyik szólamnak. Ennek a munkának a gyümölcse nem csak a koncertek, hanem egy Macskafogó kislemezt is készítettünk a Jazzationnel, ami a Miu-miújságot, a Lusta Dick Búcsúját, és a Négy gengsztert tartalmazza. Az albumot nagy megtiszteltésünkre Fonogram-díjra is jelölték.

A Budapest Orchestra Project új lemezéből november 9-én ízelítőt kaphatnak az érdeklődők a Budapest Jazz Clubban. Mesélj az új lemezről! 

Kilenc szám szerepel a lemezen, amelynek mindegyikét a zenekartagok írták, illetve én magam ebből hetet hangszereltem. Mind a kilenc más műfajú lesz: a tradicionális jazztől kezdve a latin muzsikán át a modern kortárs hangzásig a műfaj mindenféle stílusirányzata megtalálható lesz rajta. Ezzel rávilágítunk a tagok zenei háttérek sokféleségére, ami a zenekar identitásának az egyik alappillérére.

Többször is felléptél már szülővárosodban, a Kolozsvári Magyar Operában - legutóbb a My Fair Ladyt vezényelted vendégszereplőként. Januárban újra színpadra lépsz majd ugyanitt, és ismét ezt a világhírű musicalt dirigálod. A Román Nemzeti Operában pedig az intézményben fellépő legfiatalabb karmesterként tavaly debütáltál egy Mozart operával, a Titusz kegyelmével. Mit jelent számodra Kolozsvár, és az ottani fellépések?

Mindig egy nagy öröm és megtiszteltetés visszatérni szülővárosomba és együtt zenélni a Kolozsvári Magyar Opera művészeivel. Ez a közös munka idén már a harmadik évében jár, és hála a változatos repertoárnak, mindig ad valami újat. Nagyon hálás vagyok az intézmény bizalmáért és várom, hogy februárban egy új kalandba ugorjunk fejest Puccini Toscajával.

Milyen zenei hatások értek gyerekkorodban? 

A szüleim végtelenül színes és izgalmas zenei palettát tártak elém gyerekkoromban: Chopintől kezdve a Dire Straits-en át, Benny Goodman-ig mindenféle zenét hallgattunk. Ez a sokféleség eredményezhette azt, hogy zeneileg “mindenevő” lettem. Talán ez az ami a zenei felvételek világához vonzott és így válhattam a Budapest Scoring csapatának tagjává.  

...ahol már két és fél éve dolgozol. Mit érdemes tudni az ottani munkádról? 

Végtelenül szerencsésnek mondhatom magam, hogy megkaptam annak a lehetőséget, hogy ott dolgozhassam Sapszon Bálinttól. Több “zenei hősömmel” dolgozhattam már együtt, például Paul Ankaval, Bill Rossal, Chris Waldennel, de legfőképp Vince Mendozaval, akinek gyerekkorom óta csodálom a munkásságát. A Wednesday című sorozat második évadának zenei felvételén két részt is készíthettem. Részt vehettem a Squid Game, az Outlander, és a Palm Royale sorozatok zenei felvételén is - jobb munkahelyet nem is kívánhatnék magamnak. 

Hogy néz ki egy felvételi nap? Milyen feladataid vannak? 

Általában aznap szembesülünk a helyszínen, hogy mi lesz a feladatunk az elkövetkezendő pár órában. Kezdés előtt átnézzük az anyagot és egyeztetünk a zeneszerzővel, a hangszerelővel vagy akár a producerekkel is, majd ezt követően indul is a felvétel. Nagyon izgalmas ez a folyamat, sok új emberrel és új zenével ismerkedem meg, illetve vannak olyan klienseink is akikkel már több projekten is volt szerencsém együttműködni, és mindig nagyon örülök amikor visszatérnek.

Elárulható, hogy a Budapest Scoringban min dolgoztok éppen? 

Ezt sajnos csak akkor fedhetjük fel amikor hivatosan is megjelennek ezek a filmek, sorozatok, lemezek. Egy biztos, mindig izgatottan várjuk amikor eljön egy-egy projektnek bemutatója. Egyrészt mindig furdallja az embert a kíváncsiság, hogy milyen lesz a végeredmény, másrést a közönség reakcióját is lessük, hiszen mindig örömteli ha kilátásba kerül egy új rész vagy egy következő évad. 

Egy másik interjúdban olvastam, hogy egyszer egy hirtelen ötlettől vezérelve ki szeretted volna próbálni a karmesteri szerepet. Hogy is volt mindez?  

Még a kolozsvári gimnázium, utolsó évben történt, amikor még harsonatanszakos voltam, hogy egy karmesternek tanuló zeneakadémista diák meglátogatta az egyik zenekari óránkat. Amikor dirigált, akkor úgy gondoltam, hogy ezt én is meg tudnám csinálni. A tanár, aki ezalatt mellettem állt, beleegyezett az ötletembe. Így kerültem először pódiumra, és nagyon megtetszett nekem ennek a hangulata.

Mindig is lenyűgöztek a karmesterek, hogy képesek ennyi felé figyelni. Hogyan lehetséges mindez?  

A mű ismerete és a mű iránti alázat a kulcsa mindennek. Tudni kell, hogy mikor mire összpontosítson az ember, miközben mindvégig nyitott füllel van jelen. Tisztában kell lenni azzal, hogy mikor mi történik, és tudni kell azt is, hogy mit szeretnénk, hogy történjen, de fontos, hogy mindeközben megbízzunk a zenekarban és első sorban az ő munkájuknak a segítésére törekedjünk.

Beavatnál abban, hogy melyek a karmesteri pálca alapmozdulatai?

A pálcás kezünket mindig érdemes a tempónak, a ritmikának, a zenészek tájékozódását asszisztálásának szentelni. A másik kéznek az interpretációt illene segíteni, vagy akár belépéseket adni. Megvan, hogy pontosan miképp kell kinéznie, ha a zenemű például négy negyedben, vagy három negyedben van - ezek úgynevezett ütemrajzok. Az a legfontosabb, hogy az “egy” mindig lefelé van, az utolsó ütés pedig mindig felfelé. A többi ütésnek pedig az ütem mutatótól függően megvan a maga helye. A jó közlekedési rendőrökéhez hasonlóan a jó karmesterek kézmozdulatait is a tiszta és egyértelmű formák, irányok jellemzik.

Hamarosan vége az évnek, milyen BOP koncertek várhatók még idén? 

Decemberben indul a Best of Sinatra négyállomsásos turnénk, amely nem meglepő módon Frank Sinatra életútját mutatja majd be. December 10-én Budapesten, 11-én Szegeden, 12-én Miskolcon, 13-án pedig Győrben lépünk fel. Vendégművészünk, egyben az est szólistája Robert Scott brit énekes lesz, valamint a Duna Szimfonikus Zenekar vonósai is csatlakoznak hozzánk. Azt látom, hogy az emberek ezt a műfajt hiányolják itthonról - a big band zene esetében egy nagyon színes, energiával, humorral és életerővel teli muzsikáról beszélünk. Az a célunk a BOP-al, hogy élményt tudjunk adni és fel tudjuk tölteni a közönséget. Azt tudom magunknak kívánni, hogy minél több inspiráló vendéggel tudjunk még együtt  dolgozni.

*

Ki legyen a következő szinténzenészünk? 

Magyaróvári Viktort ajánlanám, aki az egyik leghihetetlenebb kvalitásokkal rendelkező zenész, zeneszerző és hangszerelő akit ismerek, és akivel mindig egy öröm és inspiráció együtt dolgozni. 

Interjú: Tompos Vince

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Egy kedves belvárosi kávézót választott beszélgetésünk helyszínéül Koncz Kriszta. A Szatmárnémetiben született énekesnő egy zenekari próbáról érkezett az interjúra, hogy zenekarának a napokban megjelent debütáló anyagáról beszélgessünk. Az emlékképek felidézésével íródott Travel in Time című lemez bemutatója március 20-án lesz az Opus Jazz Clubban – a hanganyag  itt, a szinténzenész blogon is meghallgatható.  

Tompos Vince

Hetedik éve élsz Budapesten. Hogyan tudnád összehasonlítani a kolozsvári zenei életet a magyar főváros adta lehetőségekkel?

Amikor Kolozsváron éltem, pezsgő volt az élet, sok kísérletező fiatal zenésszel. Rendszeresek voltak a jam sessionök, amikre nagyon szerettem eljárni. Volt egy szuper hely, a ZUG.zone, ahol hetente összegyűltek a fiatal zenészek és volt lehetőségük beszélgetni, ismerkedni, zenélni egymással. Én is itt ismertem meg nagyon sok kolozsvári zenész barátomat és későbbi, számomra fontos együttműködések is innen indultak útnak - például a közös zenélés a Jazzybirds együttessel. Ha Kolozsvárról beszélünk, akkor muszáj megemlíteni a klasszikus zenei szcénát is: a városban két opera (egy magyar és egy román nyelvű) és egy filharmónia működik, illetve számos kamaraegyüttes koncertezik estéről-estére. A műfajok között pedig bőven van átjárás. Inspiráló volt megtapasztalni ezt a közeget akkor, zenét tanuló és zenélni vágyó egyetemistaként! Hozzám hasonlóan sokan eljönnek Erdélyből Budapestre vagy más külföldi városba tanulni, szerencsét próbálni. Több továbbtanulási lehetőség van idekint könnyűzene, jazz terén és ez vonzó mindenki számára,- engem is ez vonzott első sorban. Budapest természetesen sokkal nagyobb város, így több alkalom adódik koncertezni, koncerteket hallgatni, sok jó zenésszel lehet megismerkedni, tanulni tőlük, sok a jó koncerthelyszín, ami mindenképp pozitívum. Többen hazaköltöznek aztán a képzések után. Nekem is ez volt tervben, míg meg nem ismertem a páromat, aki mellett Budapestet is sikerült megkedvelni és teljesen otthonomként tudok már rá tekinteni!

Korábban énekese voltál egy másik együttesnek, a kolozsvári Jazzybirds-nek. 

A Jazzybirds együttesbe akkor kerültem be, amikor az előttem lévő énekesük babát várt. Éppen lemezfelvétel előtt álltak, elhívtak a próbákra, én pedig velük maradtam. 2016-ban elkészült az első közös lemezünk, 2017-ben pedig a második, amelyen néhány dalom is szerepel. Ez utóbbit nem adtuk ki akkor, hanem a pandémia idején sikerült újra elővenni és útjára engedni. Mivel az együttesből ketten is kijöttünk Budapestre tanulni, így az együtt zenélést nem tudtuk tovább folytatni akkor. De nagyon jó barátok maradtunk, amikor otthon járok és alkalmunk adódik, találkozunk, keressük egymást és követjük most is egymás zenei tevékenységét. 

Néhány napja jelent meg zenekarod bemutatkozó lemeze. Mit érdemes tudnunk róla?

Régi vágyam és célom volt, hogy ez a szerzői lemez elkészüljön. Vannak rajta olyan dalok is, amelyek már több éve formálódtak, és csak akkor váltak teljessé, amikor elkezdődött a közös munka az új zenekari felállással. A Travel in Time-ot tavaly nyáron vettük fel a Csend Stúdióban, Mazán Attila végezte a hangmérnöki feladatokat, a mix és a master munkálatokat pedig Bobák Bence vitte véghez. Tervezzük, hogy fizikai formájában is megjelenjen az album, de ez még a jövő zenéje (nevet...).  

A szöveget és a zenét is te írod. Milyen munka módszerrel készültek a dalok? 

Sok dalszöveg az otthon töltött évekhez köthető, és nem titkolt vágyam, hogy ott is elhangozzon majd élőben ez a lemez. Többnyire a nosztalgia érzéséből táplálkozom, amikor írok, ami egyáltalán nem volt egy eldöntött irány, de úgy tűnik, ebből szeretek merítkezni. Összesen hat saját szerzeményem található a lemezen. A gyerekkori emlékek, helyszínek két dalt is inspiráltak, az egyik a címadó dal, a Travel in Time, a másik dal pedig a lemez előfutáraként megjelent Metamorphosis. Az alkotás során felemelő érzés volt visszagondolni például arra, hogy gyerekként mennyire szerettem belefeledkezni különböző tevékenységekbe: a játszásba, az olvasásba, a rajzolásba, sőt, kis versikéket is írtam és ezzel is órákat tudtam babrálni. Nagyon szerettem kicsiként is alkotni és fantáziálni. Ezt a flow élményt sokáig nem is tudtam visszahozni, de valahogy a dalok írása során visszajött és ennek nagyon örülök! Természetesen a szerelemről is szólnak dalok, talán egyik sem túl konvencionális formában, valamint helyett kapott egy mantra-szerű dal, a Come to Me, ami a jó dolgok behívásáról, megérkezéséről szól és ez indul ki egyedül a jelen időből. Az egyik legfontosabb dal a számomra az anyukámnak címzett To My Mother, ami a megbocsátásról, az anyaság néha észrevétlen nehézségeiről szól. Magáról az alkotásról is írtam - ez utóbbi tétel nyitja a lemezt.Ezen kívül szerepel a lemezen egy Joni Mitchell-feldolgozás, a You Dream Flat Tires is. Joni Mitchell az egyik zenei példaképem; eltérő zenei stílusban alkotunk ugyan, de mindkettőnk zenéje szövegcentrikus. A zenéje, és a szövegei nagyon sokat adtak, rengeteget tanultam tőle és mindig hozzá térek vissza inspirációért, megnyugvásért.

Milyen ideális lelkiállapot szükséges számodra az alkotáshoz? 

Sok ötlet sétálás közben született, ezekről hangjegyzeteket készítek. Ilyenkor hangulatok szoktak beugrani vagy dallam- és szövegfoszlányok. Amikor leülök a zongora elé, megpróbálom előhívni ezeket a bevillanó hangulatokat, érzéseket, témákat. Valamikor előjönnek és valamikor nem - az utóbbi nagyon zavaró tud lenni. Nálam a dallam és a szöveg általában egyszerre érkezik: kitalálok egy dallam motívumot, aztán arra improvizálok halandzsa angol szöveget, amelyből végül egy-két szó organikusan kiemelkedik. Ezek a szavak adják általában az irányt és innentől már érzem, hogy miről szól majd a dal. A kidolgozás része nehezebb: van, hogy egy-egy dal azonnal megszületik teljes egészében, de olyan is van a lemezen, amit több éve formáltam. Zongorán írok és ez sokszor bezár, nem mindig sikerül más hangszerekben gondolkodni, ezért a nagyobb zenekarra való hangszerelést Tompa Ábelre bíztam. Kiváló hangszerelő és nagyon jól ráérzett a dalok lényegére, mondandójára. Persze az is nagyban számít, hogy nagyon jól ismer engem és az ízlésemet.

„Akkor tudok igazán jól dolgozni, amikor egyedül vagyok, és az egész nap a rendelkezésemre áll. Ha nem zavar senki, nincs más teendő és az egész napot a zongoránál tölthetem. Ez ritka, de néha megesik és ilyenkor teljesen elvesztődöm ebben a folyamatban, ami nagyon jó érzés! De persze, olykor a határidő is jó motiváció tud lenni! “

Fel tudsz eleveníteni olyan esetet, amikor alkotás során sikerült előhívnod egy gyerekkori emléket? 

Inkább fordítva szokott ez történni! Előbb jön fel egy-egy emlék és utána fogalmazódik meg tudatosan (vagy sokszor teljesen önkéntelenül) zene formájában. Van a lemezen egy dal, a Travel in Time, amibe a gyerekkori játszásokról, a szabadságról, a nyárról, a nagymamám óriási udvaráról, az unokatestvéreimről, az udvar hatalmas fáiról akartam elrejteni egy “időkapszulát”. Vagyis csak szerettem volna, ha ez az emlék és a hozzá kapcsolódó érzések valamilyen konkrétabb formában megmaradnának nekem. Talán épp egy fotó hozta ezt a vágyat elő, egy kép a kastélyról, ahol akkor a nagymamám lakott. De a fotón nem voltak ott az én konkrét emlékeim és ezeket akartam megőrizni - így írtam róluk egy dalt.

Mit csinálsz, ha nem énekelsz? 

A Tóth Aladár Zeneiskolában tanítok jazz énekeseket, (nemrég volt a félévi vizsgakoncertjük és nagyon büszke vagyok rájuk, olyan ügyesek voltak!). Kicsit több, mint egy éve dolgozom itt, helyettes tanárként. De vannak magántanítványaim is, akiket könnyűzenére és jazzre is oktatok. Ezen kívül a Voice Drops nevű acapella együttes altjaként is hallhat a közönség, és néha beugró altként állok színpadra a Jazzationnel. Most pedig épp egy próbáról jövök - Varga Bendegúz dobos quartettjének a most készülő lemezén leszek vendégénekes, ami egy nagy megtiszteltetés, hiszen csodálatos zenészekkel játszhatok együtt! Az albumot február végén rögzítjük. 

*

Kinek adod át a szinténzenész-stafétát?

Nem nagy meglepetés, ha azt mondom, Tompa Ábelre gondoltam. Az általa vezetett  Budapest Orchestra Project big band ritmusszekciójában az én zenekaromból is játszanak néhányan, közös a dobosunk, a gitárosunk és a bőgősünk is és néha nekem is van szerencsém velük koncertezni. Kíváncsi vagyok, mit árul el Ábel, amit még nem tudok! :) 

Fotó: Katona Márton 

Új lemezzel jelentkezett a Shell Beach, Idoru, Grand Mexican Warlock, ék, LAZARVS, Teeth Marks, és YZZO tagokból álló Trillion zenekar. A Szabó Laci dobossal, és Áron András gitáros-énekessel készített nagyinterjúban többek között szó esik a lemezírás alkotói folyamatáról, a tiszalöki látens Trillion-rajongó szomszédról, és arról, hová helyezi el magát a zenekar a haza zenei színtér berkein belül.

Tompos Vince

Kívülállóként is szembetűnő, hogy hatalmas kihívás lehet összeegyeztetnetek a próbákat, a koncerteket, és közös megbeszéléseket. Mondom ezt amiatt, mert mind a négy tagotok számos más formációt is erősít – történik ez méghozzá az utóbbi időszakban kivétel nélkül egyre intenzívebben. Mi az, amitől mostanában gördülékenyen működik a zenekar?

Szabó Laci: Igen, ez nem mindig könnyű. Nekem mindegyik zenekaromra az a jellemző, hogy időszakosan próbálunk, akkor, ha van aktualitás: dalszerzés, vagy koncertre készülés. Miután ezeken túl vagyunk, egész hosszú szünetek következnek. Tehát elvben szépen el lehetne ezeket választani egymástól, de van hogy minden egyszerre történik. Például ez a mostani időszak ilyen lett – múlt héten lezajlott az YZZO lemezbemutató, hamarosan Trillion lemezbemutató, decemberben pedig 15 éves Grand Mexican Warlock buli. Picit para néha, de hálistennek mindegyik bandámat imádom és örömmel tölt el, ha foglalkozhatok velük. Nagy segítség, hogy a többiek szuper rugalmasak és próbálnak alkalmazkodni a lehetetlen Csongrád-Budakeszi ingázós életvitelemhez. És van még egy faktor, ami a Trillionnál valahogy szuperül működik, mégpedig, hogy tudjuk a dalainkat. Egészen elképesztő érzés volt, amikor a legutóbbi próbán elővettük a régi számokat, amiket három éve nem játszottunk, és minden rákészülés nélkül elsőre elnyomtunk mindent, körülbelül úgy mintha minden héten koncerteznénk.

Áron András: Igen, egyetértek, valóban nagyon feltöltő, nosztalgikusan kellemes érzés volt újra eljátszani ennyi év után ezeket a dalokat, együtt. A saját zenénk, évről évre azt hiszem mindig újra és újra emlékeztet minket arra, hogy miért is csináljuk ezt az egészet. A kérdés inkább sokszor az, hogy ez az emlékeztető szuri mikor történik meg. Ezen igyekszünk mindig dolgozni, most a legutóbbi időszakban sajnos más prioritások voltak, de mindannyian tudtuk hogy előbb vagy utóbb, de újra összeállunk.

Ennyi más zenekari kötelezettség mellett hogyan tudtok priorizálni?

Áron András: Öt zenekarban játszom. Nekem némiképp „egyszerűbb” a prior sorrend, mivel nincsen munkahelyem a zenélés mellett, mert képtelenség lenne már nagyon nagyon sok éve. Így a szóló projectem az első. Utána jön a LAZARVS, majd ezek után minden más. Ez így durván hangzik, tudom. De egyrészt már én sem vagyok 22 éves, illetve ez a rendszer az, ami életképes számomra – ha szeretném, ha nem. Némi szabályrendszert magam előtt kell hogy tartsak értelemszerűen annak érdekében, hogy én is tudjak mit enni.

Természetesen, emellett igyekszem a legnagyobb előre látással többi zenekaraimnak is helyet és időt adni, amennyire csak tudok. Ebben az elmúlt 15 évben rengeteg tapasztalatot szereztem már. A srácok tudják jól, hogy ha valamit megígérek, akkor tartom magam ahhoz.

Szabó Laci: Én próbálok az éppen előttem álló feladatra vagy feladatokra összpontosítani, lehetőleg nem feszülni rá, hanem nyugodtan megoldani mindent egymás után. Előfordult, hogy túl sok minden volt egyszerre, olyankor kénytelen voltam valamit magam mögött hagyni, ilyen volt a Jazzékiel, vagy az Idoru. Egyik döntés sem volt könnyű, hiszen ezekhez a bandákhoz is erősen kötődtem, de sajnos mindent nem lehet.

Fotó: Kósa Péter

A facebook tanúsága szerint 2021-ben már dolgoztatok a harmadik lemezeteken. Meséljetek a csongrádi alkotótáborokról! Ott állt össze a dalok végleges szerkezete?

Szabó Laci: Kicsit összeolvadnak már az évek, de igen, többször is lejöttek a srácok Csongrádra, már a Like Water lemez előtt is volt ilyen. Nálunk ez hatékony, mert rendszertelenül és ritkán próbáló zenekar vagyunk, egy ilyen elvonulás során viszont kellően el tudunk mélyedni és nagyobb léptékkel haladunk, főleg ha dalszerzésről van szó.

Áron András: Matyi (Mohácsi Mátyás, basszusgitáros – a szerk.) múltkor azt mondta, hogy már 2019-ben elkezdtük elviekben ezt a lemezt írni. Az a baj, hogy én sem emlékszem már egészen pontosan az elejére. De ahogy Laci is mondja, nekünk tényleg az a leghatékonyabb, ha bezárjuk magunkat egy szobába, hangszerekkel. Akár ötletek nélkül. Ezek mindig nagyon izgalmas periódusok zeneileg, mert senkinek sincs fogalma arról, hogy mit fogunk játszani, de valamit biztosan fogunk. A zene mellett meg szerintem imádunk együtt lenni, beszélgetni, nevetni, és természetesen inni. A híres “pezsi shot” -ot is egy ilyen lemezkészítés alatt fejlesztettük ki Csongrádon Tanka Balázs (Turbo) barátunk segítségével, ami gyakorlatilag nagyon olcsó üveg édes pezsgő, kitöltve egy feles poharakba.

Elmondható, hogy van „fő mondanivalója” a lemeznek? Milyen inspirációs közeg szükséges a Lazarvs-hoz, milyen az akusztikus projekthez, milyen a Teeth Markshoz, és milyen a Trillionhoz?

Áron András: Nem igazán szoktam leülni, egy adott lemez előtt, hogy én most feltétlenül kitaláljak valami fő mondani valót. Biztos van olyan, aki így csinálja. Jó neki. Ha valaki elolvassa a szövegeimet, és picit mélyebbre tekint bennük, akkor voltaképp éppen, hogy ellenkezőleg hatnak. Rengeteg hasonlóságot, illetve kapcsolódást lehet találni közöttük, ha keressük. Szándékosan elrejtett kis titkokat, zenekaroktól függetlenül. És ez azért is van, mert a saját életemről, érzéseimről írok. A saját lelkemből táplálkozom, amikor írok. Máshogyan nem vagyok képes rá. Gyerekkorom óta így csinálom, ami azt hiszem tizenéves koromban egy egyfajta önvédelmi mechanizmus lehetett, majd később egy már tudatos terápiás eszközzé nőtte ki magát. A Purple Sugar Coated Dreameater énekfelvételei előtt pár héttel jöttem haza Nashville-ből, ami nagyon feltöltött, és nagyon sok inspirációt szívtam magamban odaát. Magabiztosnak és izgatottnak éreztem magam az énekek írása alatt. Nagyon sok olyasmit tudtam leírni, amit két évvel előtte, az első Amerikába való utazásom után még nem sikerült, mert nem annyira értettem, hogy mi történik a fejemben. Akkor még inkább ijesztő volt, mint inspiráló.

A lemez készítése kapcsán miben értettetek leginkább egyet, és miről kellett a legtöbbet egyezkedni?

Szabó László: Nem emlékszem semmi feszkóra, leszámítva, hogy én mindig két-hárommal több take-et akarok venni mindenből, mint amennyi a többieknek jól esik. Amiben egyet értettünk, az szerintem az volt, hogy ne siettessük a lemezt. Kurva lassan készült el, mert mindig türelmesen megvártuk egymást, amikor valamelyikünknek dolga volt. Néha már szinte el is felejtettem, hogy készül, épp ezért mindig jól esett hallgatni, ha lépett egy nagyobbat előre. Pl. amikor Api elküldte a felénekelt Somniphobiát, elbőgtem magam, sokkoló volt, mintha nem is mi lennénk.

Áron Andris: Ebben a zenekarban szerintem példaszerű a másiknak való elsőbbség adás.

Rendkívüli módon tekintettel vagyunk a egymásra, és nagyon figyelünk a másik véleményére, meglátásaira, még akkor is, ha teljes mértékben meg vagyunk győződve arról, hogy a miénk a jobb. Szóval igen, nem igazán szoktunk feszülni dolgokon.

Voltak a stúdiózás közben megélt érdekes, vagy vicces történeteitek?

Szabó Laci: Most hirtelen a tiszalöki dobfelvétel ugrik be, az nekem elég emlékezetes. Tudni kell, hogy vért izzadtunk a helyszín kereséssel, mert nem rendes stúdióban, hanem valami külső helyszínen akartuk rögzíteni, mi magunknak. Még facebookra is kiírtuk, hogy tud-e valaki erre alkalmas helyszínt ajánlani, de nem érkezett semmi használható javaslat. Aztán egyszer csak beugrott, hogy hohó, hát a fateromnak ott a nyaralója Tiszalökön, akár oda is mehetnénk! Igaz, üdülő, de ha nem nyáron megyünk, hanem kicsit később, talán nem üdülnek majd a szomszédok. Szerencsénk lett, senki nem problémázott, sőt, egy üdülős facebook csopiban még be is kommentelt egy távolabbi lakó, hogy a Jázmin utcában napok óta próbál egy „dobos zenekar” és hogy milyen jó. Persze ők nem hallhatták, hogy a többiek is velem zenélnek, hiszen a dobon kívül minden mást csak mi hallottunk fülesekben. Gyerekkorom óta járok ebbe a nyaralóba, de sosem gondoltam, hogy egyszer stúdióvá alakul és lemezt fogunk itt felvenni. Nagyon nagy fless, hogy megtörtént!

Áron András: Igen, Tiszalök az csodálatos volt. Kifáradásig dolgoztunk a lemezen, kora estétől indult a bogrács parti, majd halálra zabálva a teraszon üldögélve negyven millió liter sör elfogyasztása, és hajnalig trécselés. Kizárólag jó emlékeim vannak a lemezzel kapcsolatban.

Fotó: Kósa Péter

Hogy látjátok a magyar zenei élet színterét, és szerintetek hogyan illeszkedik bele ebbe a halmazba a Trillion?

Áron András: A színtér mindig változik, ugyan úgy a játékszabályok is mindig változnak. Igyekszünk mindig adaptálni az új hülyeségeket, mint a mostani telefonnyomkodós, internetes, posztolós műsor. Sajnos ezekkel nagyon sok mindent nem tudunk kezdeni, szomorúnak tartom hogy manapság egy zenésznek / zenekarnak sokkal többet kell ezekkel a faszságokkal foglalkoznia, mint magával a zenével. Remélhetőleg ez a fenntarthatatlan, üres lelketlen állapot, ami tart globálisan a zenei szférákban már egy jó ideje, előbb vagy utóbb, de magába roskad, mert örökké nem tarthat ez se.

Szabó Laci: Huhh, engem ez őszintén szólva egyre kevésbé érdekel. Szerintem nem kell illeszkedni sehova, talán nincs is hova. Vannak persze zenekarok, amiket szeretek és amiket kevésbé, de ez mindig így volt. A mainstream zenében is vannak jók, és tök jó látni, hogy a mostani top előadok tudatos, intelligens formák, akik a saját fejük után mennek. Ettől függetlenül nem sok kapcsolódásunk van azzal a világgal, és szerintem ez így tök rendben van.

 A zene mellett láthatóan nagy hangsúlyt fektettetek a single-ök a látványvilágára is. Ki felel az artwork-ért? Mit kell tudni erről a koncepcióról?

Szabó Laci: Én követtem el ezeket. Azt dumáltuk, hogy legyen minden single-nek külön borító, plusz egy a lemeznek. Nagyon előrelátóan kitaláltam, hogy mindent kinyomtatok fotópapírra és vissza szkennelem, az analógabb hatás végett, de akkor még nem gondoltam, hogy a szuper demokratikus zenekari morál miatt minden dalhoz 5-8 verziót kell majd csinálnom, tehát kinyomtam és szkenneltem vagy 100 oldalt, plusz még az összes többi közösségi médiás kreatívot is ugyanígy. Szép lett, de ilyet soha többet!

Milyen terveitek van a lemezzel?

Áron András: Egyelőre most a november 29-i Akvárium klubos budapesti nagy koncertünkre koncentrálunk, illetve a lemezmegjelenésre, de semmi sem kizárt. Igyekszünk aktívak lenni amennyire csak tudunk a jövőben, illetve remélhetőleg megünnepelni azt, hogy 15 évesek leszünk 2025-ben.

* 

Mi az az egy kérdés, amit sohasem kérdeznek meg tőletek, de szeretnétek, hogy feltegyék?

Szabó Laci: „Elfogadsz tőlem 6 milliárd forintot?”

Áron András: Honnan a név, illetve honnan ez a megújulás? Mi a titok?

Fejléckép: Trillion (fotó/forrás: Kósa Péter)

Évzáró koncertjére készül a Blahalouisiana, akiknek a napokban jelent meg legújabb klipjük a Túl távol, elég közel című dalukhoz. Adott volt hát, hogy beszélgessek kicsit az aktualitásokról a december 28-án az Akváriumban fellépő zenekar énekesnőjével, Schoblocher Barbival.

Tompos Vince

Fotó: Nagy Marcell

„A dal szövegét Szaja a szólógitárosunk írta. Igazából arról szól, hogy mi mind együtt vagyunk ebben az egészben és függünk egymástól a legegyszerűbb és legmélyebb értelemben. Ezt a dalt sokszor átírtuk, mire megszületett a végleges verzió. Régebben egy dalírós estén Jancsó (a zenekar basszusgitárosa) versére írtunk egy dalt, aminek a refrénjét nagyon erősnek éreztük, de valahogy mégsem működött. Már majdnem elengedtük, mikor ezt a dallamot áttettük a Túl távol, elég közelbe, és az elkezdett megszólalni.”

A dalhoz tartozó klipet Damokos Attila rendezte, aki számtalan magyar zenekarral dolgozott együtt: rendezett már klipet például az Ivan and the Parazolnak, a Margaret Islandnek, és Zsédának is. „Nagy Marcell operatőr az előző klip kapcsán írt, hogy szívesen dolgozna velünk, így írtam neki a dalról. Egyszerű letisztult képi világot szerettünk volna és ez meg is valósult. Mint eddig mindig, most is teljesen rábíztuk a koncepció kitalálását a rendezőre és bár voltak nehéz pillanataink a helyszín miatt, végül nagyon szeretjük a végeredményt.”

A Petőfi Rádió Top 40-es listáját több hétig vezető dal egyébként a jövő évre tervezett albumuk előfutára is. „Sok ötlet van, de kész dalok még nincsenek. Az Akvárium után visszahúzódunk és csak márciusban fogunk újra koncertezni. Pár dologban biztosak vagyunk, például hogy hol és kivel szeretnénk dolgozni, de erre a kérdésre térjünk vissza mondjuk két hónap múlva és akkor biztosan sokkal bővebben fogok tudni válaszolni.” 

Ahogyan Barbi mondja, a telet a zenekaron belül csupán „csukd be-csukd be!” időszaknak hívják, mert amikor egy vidéki klubkoncertről hazafele megállnak a busszal, annyira hideg van, hogy mindenki elkezd kiabálni a kiszálló társainak. „Persze velem az élen, mert nagyon nem bírom a hideget, viszont ilyenkor sokkal több időt töltök a lakásba zárkózva így sokkal több zenét hallgatok rituálé jelleggel. Egyre jobban azt érzem, hogy szükségem van erre az időszakra, hogy egy kicsit elszigeteljem magam a világtól. Nem azért, hogy feltöltődjek, hanem hogy kiürüljek. Feldolgozom az előző évben történteket, hogy a következőben annál több új impulzust tudjak befogadni.”

Fotó: Hermán Fanni

További érdekesség, hogy a zenekar a közelmúltban elnyerte a Magyar Fesztiválok Felfedezettje Zenekarok Közönségdíját a Goldenfeszten. „Ezen a díjon nagyon meglepődtünk és iszonyatosan hálásak vagyunk érte! Alig várom, hogy végre nyár legyen és a fesztivál színpadokon bebizonyíthassuk, hogy valóban méltóak vagyunk rá.”

„Egyre fontosabbnak tartom a szabad improvizációt, amely olyan élményeket tartogat, amikkel minden zenésznek meg kellene ismerkednie” – vallja a Carnegie Hall-t is megjárt Ittzés Gergely fuvolaművész, zeneszerző,  a győri Széchenyi István Egyetem Zeneművészeti Intézetének tanára. A többek közt Brazíliában és az USA-ban zenei  kurzusokat tartó egykori Talizmán-tag zenei példaképeiről, és a klasszikus és az improvizatív zene közti különbségekről is mesélt.  

Tompos Vince

Egyik korábbi szereplőnk, Pozsár Máté mesélt egy bizonyos próbáról (amiből aztán koncert is lett), ahol Schönberg Pierrot Lunaire-t játszottátok közösen... Hogy is volt ez?

Mátéval nem ez az első közös munkánk, és színpadon kívül is nagyon jó barátságban vagyunk, ahogyan zenésztársaival is. Ajtai Petya bőgős kitűnő ötlete volt, hogy ezt a modern zeneirodalomban alapműnek számító darabot speciális módon dolgozzuk fel.  A mű néhány tételét áthangszerelve adtuk elő, és rögtönzésekkel kötöttük össze és ezekben olykor feldolgoztuk a mű egyes motívumait is. Az előadásnak nagyon jó visszhangja volt, alighanem Schönberg zenéje jól tűri ezt a helyzetet. Különösen erre a darabjára igaz, amely még nem a szigorú tizenkétfokúság elvei szerint íródott, hanem nagyon is intuitíven. A mi változatunk kierősítette  a műben rejlő felszabadultságot és ahogy a stílusok, úgy az előadók is keveredtek, hiszen néhányan a klasszikus zene felől érkeztünk, mások pedig a szabad improvizációban gyakorlott jazz-zenészek. Találkoztunk félúton és tervezzük a folytatást.

Az Ittzés-család tagjai között bőséggel találni zenével magas fokon foglalkozókat, elég csak édesapádra, Dr. Ittzés Mihály zenetudósra, karvezetőre gondolni. Mi volt az első hangszered? 

A zenére való nevelés evidens volt a családban. Engem nagycsoportos óvodás koromban furulyázni írattak be a szüleim, amit annak idején nagyon zokon vettem. A bátyám hegedült, ami ugyebár mégiscsak egy sokkal komolyabban vehető hangszer. Ahhoz képest a furulya egy játékszer. De csak ott ragadtam, talán tanárom, Lukács János kedves egyéniségének köszönhetően, és pár év után áttértünk a fuvolára. Ez elég döcögősen indult, kezdetben semmi sikerélményt nem adott. Aztán meglepő módon, egy hirtelen felismerés nyomán tizenkét évesen eldöntöttem, hogy zenész leszek, és ettől fogva ez konkrétan a fuvolaművészi pályát jelentette. Igaz, ütőhangszereket is tanultam ekkor már, de abban végképp nem bizonyultam ügyesnek. Ugyanakkor nagyon hasznos időszak volt. Minden zenésznek el kéne töltenie pár évet ütőzéssel, mert nagyon fontos tanulságokkal jár. Később persze zongorázni is tanultam, de mégiscsak a fuvolához volt legtöbb közöm, noha ahhoz sincsenek kivételesen jó fizikai adottságaim. Mindenért nagyon meg kellett küzdeni. De talán épp emiatt a mindennapi küzdelem miatt ma már nagyon szenvedélyes kapcsolatban vagyok a hangszeremmel, és bekerült a látótérbe minden, ami a fuvolával kapcsolatos. Ezt tekintem médiumomnak, ez ad keretet a munkásságomnak. 

A fuvolán keresztül fejezem ki magamat művészileg. A zongorát főként a tanításnál használom, meg improvizálok rajta, de nem lett belőlem multiinstrumentalista. A fuvolához kötődöm leginkább, ezen igyekszem tágítani a határokat kifejezésmódban és stílusban egyaránt. Nálam a sztenderd szólórepertoártól és a zenekari játéktól kezdve a legegyedibb, legeredetibb játékmódig, improvizációig, kísérletezésekig minden jól megfér egymás mellett. Így érzem magamat teljesnek.

Szerinted mi a különbség a klasszikus és az improvizatív zene között? 

Az improvizációnál az ember egész más tudatállapotban van, mint megírt zene esetén. Befelé figyel, onnan várja a következő hangot, a következő mozdulatot, az inspirációt. Vagy csak hagyja a testét, hogy automatikusan dolgozzon a hangszeren. Aztán a spontán megszülető hangok gondolatokat ébresztenek és ilyenkor ezek a gondolatok is továbbszőhetik a zenét, esetleg rövidebb vagy hosszabb távú tervek kelnek életre, az ember bizonyos fokig ilyenkor is komponálhat. Az ösztön és a tudat párbeszédben áll egymással.

Ez persze a megírt zenére is igaz, de ott sokkal szűkebb az a terület, ahol ez megnyilvánulhat. Míg a rögtönzés mindig meglepetés az előadó számára is, és mint ilyen, ajándék, addig a megírt zenében konkrét elvárások vannak kívülről, és magunkkal szemben is persze, és nehéz igazi meglepetést okozni. Főleg kellemeset. De én azért színpadon mindig adok teret a spontaneitásnak, sokat kockáztatok is, bizonyos paramétereiben mindig más és más lesz az interpretáció.  A bátorságot részben éppen az improvizációs élményekből merítem. A klasszikus zene ezzel szemben avval kecsegtet, hogy csiszolt művészi alkotásokkal lehet foglalkozni, megpróbálni azok nagyságához felnőni, kiismerni és kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. Jó zeneművek esetén ez megunhatatlan foglalatosság. 

A szabad improvizációban van egyfajta jelenlét és intenzitás, amit nem lehet a leírt zenével pótolni. Persze jóval esetlegesebb, lehet benne üresjárat, és nincsen annyira kidolgozva. De van mögötte egyfajta intellektuális munka, ami elég jó eredményeket képes szülni. És mindeközben a zenész személyisége és pillanatnyi lelki-szellemi állapota itt sokkal közvetlenebbül megmutatkozik. A szabad zenében az ember bizonyos értelemben meztelenre vetkőzik. Nem bújhat a mások által leírt hangok mögé: kendőzetlenül tárja fel önmagát.

Az improvizatív zene közben igazán lehet érezni, hogy valóban jelen vagyok-e, vagy csak játszottam valamit… Egyre fontosabbnak tartom a szabad improvizációt, ami olyan élményeket tartogat, amikkel minden zenésznek meg kellene ismerkednie. Egy-egy improvizáció során sokkal pontosabban végig lehet követni az adott gondolatmenetet, lelkiállapotot. Sokkal hívebb képet ad az ember önmagáról, lénye komplexitásáról. Sokkal nyilvánvalóbb minden, és ezt fel is kell tudni vállalni. Könnyen megesik ugyanis, hogy harminc perc improvizatív zenéből mindössze tíz perc lesz olyan, hogy „na, ezért érdemes volt”! Ilyenkor beáldozzuk az időt, mert lehet, hogy több értelmes dolog történik ez alatt a tíz perc alatt, mint egy előre megkomponált darab eljátszása közben. De a két műfajt semmiképp nem akarom egymás ellen kijátszani, mert a két élmény egymást kell, hogy erősítse, mivel a két gondolkodásmód végül is valahol összeér. Erre szeretném a növendékeimet is ráébreszteni. A jövőben szeretnék egyre inkább elszakadni a hagyományosabb, szigorú oktatási módtól, és minél messzebbre elkalandozni a komplexebb, egyetemesebb zenélési formák felé. Egyelőre gyűjtöm a bátorságot ehhez.

Már korábban is voltak „kikacsintásaid” más műfajok felé, ilyen volt például a tíz évig működő etno-jazzrock zenekarod, a Talizmán is…

A Talizmánba főiskolás éveim elején kerültem, de már előtte is improvizáltam zongorán hasonló stílusban, ezekből aztán darabok születtek. Abban az időben nagyon fontos volt a számomra ez a zenélési forma, és most is szívesen hallgatom vissza az akkori felvételeinket. De azért lényegében ez mindig inkább hobbi maradt, mintsem hivatás, mert sosem fejlesztettem magam igazi profivá ebben a műfajban. Szerencsére a szabad improvizációban nincs ilyen kategória. Abban nem lehet és talán nem is szabad profinak lenni.

Van rá esély, hogy összeálljon a zenekar?

Valamiért úgy érzem, hogy a Talizmánnal több szék között a pad alá estünk. Nem voltunk eléggé jazz, nem voltunk elég rockosak, és igazi kortárs zene sem volt. Így nehéz volt megtalálni a helyünket a koncertéletben. Aztán kicsit befulladt az alkotómunka is. Én szerettem volna továbblépni részben a kísérletező dolgok, a még több improvizáció felé, a többiek pedig inkább a rock felé mentek volna, amiben nekem nincsenek élményeim, mert nem hallgattam rockzenét gyerekkoromban. Azóta persze több mindennel megismerkedtem, például Frank Zappával, aki azért egy elég speciális esete a rocknak… Valójában leszűkült az a közös terület, ahol dolgozni tudtunk, és nem tudtunk megújulni, ráadásul a koncertszervezéssel is akadtak gondjaink. Alig hiszem, hogy újrakezdhetnénk, persze egy alkalmi „reunion” izgalmas lehetne.

Megkerülhetetlen akérdés: mely tanáraid voltak rád hatással?

Középiskolás koromban is voltak nagyon inspiráló tanáraim: a fuvolatanárom, Dratsay Ákos, a zongoratanárom, Kemenes András és mások. Az Akadémián Kurtág Györgyhöz jártam kamarazeneórákra; az ő tanítása több generáció számára abszolút meghatározó alapélmény, számomra is. De hozzám talán még közelebb áll Rados Ferenc gondolkodásmódja, aki a másik nagy „guru” zenei berkekben, és akitől szintén tanulhattam. A fuvolások közül Matuz Istvánt muszáj megemlítenem, aki ugyan soha nem volt hivatalosan a tanárom, de személyisége, tudása és az a hangzásideál, amit tőle ismertem meg, abszolút meghatározó volt. Középiskolás koromtól jártam fel hozzá Kecskemétről, szinte minden koncertjén ott voltam.  Amit lehetett, azt ellestem, eltanultam tőle, beépítettem a saját játékomba, és próbáltam továbblépni azon az ösvényen, amit ő kijelölt. De persze sok más hatás is ért rajta kívül. Például Auréle Nicolet, a nemzetközi fuvolavilág megkerülhetetlen alakja, aki az idén januárban kilencven éves korában hunyt el. A 20. század második felének talán legnagyobb fuvolapedagógusa volt. Nagy szerencse, hogy számos kurzusán intenzíven foglalkozott velem.

Hogyan alakult az, hogy már egész fiatalon komponáltál?

Aki egy kicsit bátrabb, már gyerekkorában kipróbálja magát a zeneszerzésben: improvizál, azaz valamilyen módon belekóstol az alkotásba. Azt gondolom, nagyon komoly adósságai vannak a magyar zenepedagógiának vagy általában a klasszikus zenei képzésnek. A zenetanuló gyereknek már az első órákon meg kellene tapasztalni, milyen örömforrást jelenthet, ha szabadon válogathatja meg a hangjait. Ettől a kreativitásól eltekintve soha nem voltak komoly zeneszerzői ambícióim. Tizennyolc éves koromban kezdtem el mégis fuvoladarabokat komponálni, amit az előbb említett Matuz Istvántól elsajátított ismereteim ihlettek. Sok fuvolást ismerek világszerte, akik a saját hangszerükre komponálnak, annak új hangzáslehetőségeit alkalmazzák. Közülük a legtöbben a könnyebb utat választják, és nem keresik az igazi kihívásokat, nem foglalkoztatja őket, hogy ténylegesen meddig lehet „elmenni” a hangszer és az emberi test lehetőségeinek kiaknázásában, és zeneszerzői gondolataikat is egyszerű keretek közé szorítják. Tény, hogy népszerű, hálás dolgokat lehet így készíteni, és egyébként az én egyes darabjaimban is vannak show elemek. De elég könyörtelen vagyok magammal, és nem azt írom le, ami kézre esik, de hatásos, hanem kierőltetem magamból a technikai megoldást mindenre, amire a mű logikája miatt valójában szükség van.

Hogy kapcsolódik ki egy kortárs zeneszerző?

A gyermekeimmel való időtöltés mindig a legnagyobb öröm. Persze velük is központi téma a zene, mert eldöntött ténynek tűnik, hogy mindhárman erre a pályára készülnek. Kifejezett hobbim nincsen, és a legtöbb hangszertől független tevékenységnek, amit végzek, köze van a zenéhez, legyen az hang editálás, számítógépes kottaírás vagy tanulmányírás. Persze a kikapcsolódás hétköznapi formáit sem vetem meg, a sör melletti beszélgetéseket barátaimmal vagy a növendékeimmel, akiket szintén a barátaimnak tekintek. Ritkán jutok el színházba, de azért előfordul. Olvasmányaim nem elsősorban zenei jellegűek.

*

Kit ajánlasz következő zenésznek?

Rohmann Ditta gordonkaművészt ajánlanám figyelmedbe. Ő egy igazán sokoldalú, nyitott gondolkodású zenész, virtuóz hangszeres, de egyúttal intelligens, művelt valaki is. Korszerű művésznek tartom.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás