Egy gitáros, aki nem elégszik meg egyetlen stílusirányzattal. A Kéknyúl mellett többek között a Subtonesban és Szalóki Ági zenekarában jatszik, de a színpadon olykor Horváth Charlie mellett is láthatjuk. Csókás Zsolt a PASO-val közös próbatermükben fogadott minket. 

Már tíz éves koromban is volt zenekarom - énekeltem és gitároztam. Nagyon tudtam a C-dúr akkordot, és azt gondoltam, ha ez ennyire jól megy, akkor könnyű lesz a többi is. Ezt a tiszta, zene iránt táplált lelkesedést igyekszem megtartani a mai napig.”   

Meddig élt ez a zenekarod? 

Négy évig. A következő állomás már a Kőbányai Zeneiskola volt 2006-ban, ahol első két évben Kormos János oktatott, az utolsó évben pedig  Babos Gyulához kerültem, aki később a Jazz Tanszakon is tanított. Intenzív egy év volt! (nevet…)

Milyen tanárok voltak ezek a nagy gitár ikonok? 

Nehéz erre a kérdésre válaszolni, de elmondhatom, hogy érezhető volt rajtuk, hogy óriási tudásuk van. Akkor valóban az kellett, hogy rám zúdítsanak rengeteg feladatot. Mindig volt valami nagy kihívás, ami kizökkentett a nyugalmi állapotomból. Babossal egyébként nem csak zenéről lehetett beszélgetni, hanem szinte bármiről. 

A színpadon Horváth Charlie oldalán is feltűnsz néha-néha. Vele hogyan kerültél kapcsolatba? 

2009-ben László Attila azzal hívott fel, hogy helyettesítenem kellene Charlie szigetes beállásán. Emlékszem, éppen Balaton-átúszásról jöttem, úszószemüvegben, totál leégve. Egyébként csupán három számot kellett megnéznünk, egy kis tíz perces szett volt. Nagyon jófej volt mindenki, Borlai Gergővel ott ismerkedtem meg - később el is hívott Kishúg zenekarába. László Attila aztán később teljes bulikat is átadott, ma is szívesen megyek, ha épp nem ér rá. 

Ha már szóba hoztad: milyen ember Charlie testközelből?

Óriási karakter. Vele mindegyik találkozás egy külön kisfilm. Nagyon képben van, közhely, de hatalmas energiabomba. Ez a rövidke sztori talán jól jellemzi őt: a zenekar elkezdte a Skandináv éjszakákat játszani, én eközben meg Szippantás a jóból című másik Charlie-dal témájába fogtam bele. Charlie teljesen könnyedén reagálta le, irtó jófej volt. Abszolút a zenében él, még akkor is, amikor nincsen színpadon. Elképesztő ember és zenész.

Térjünk rá kicsit az „anyabandádra”! Mikor és hogy kerültél a Kéknyúlba? 

2010 körül történt. Akkoriban még voltak olyan bulijaink, ahol csak trio felállásban játszottunk. Aztán kinőttük magunkat nagyobb zenekarrá - sokáig egyébként még basszusgitárosunk sem volt. Jelenleg három fúvóssal dolgozunk, és nem mellesleg az új lemezünkön ügyködünk. 

A legutolsó albumotok talán amiatt is különleges, mert a zenekar összes tagja vokálozik rajta...

Igen, valahogy adta magát, hogy ennyi vokál legyen, kellett, hogy erősítsük egymás szólamait. De talán jobban is néz ki, hogy nem csak játszunk, tehát nem csak Andrew énekel. Jelenleg is rengeteg témánk van.

Mi az, amit legjobban szeretsz a Kéknyúlban?

Minden szempontból szeretem a zenekart, talán amiatt is, mert remek társaságnak tartom őket. Szeretem azt is, hogy emberileg is egymásra találtunk, mi nyolcan. De ugyanez elmondható a minket körülvevő stábtagokra is. 

De van egy másik izgalmas projekted Subicz Gáborral...

...a Subtones. Nemrégiben felvettünk egy izgalmas demot, erről három szám Anima-átdolgozás, melyeket Gabi hangszerelt, ezek közül az East and Bass című rá is került a márciusban megjelent Anima-feldolgozás lemezre. Pár hete pedig egy nagyon izgalmas új anyagot rögzítettünk, amiből a közeljövőben lesz lemez. Egyébként máshol is játszok az eddig említetteken kívül: Szalóki Ágival gyerekkoncerteket adunk, valamint ott van a Baló István vezette, alapvetően rockzenében utazó W69 is, akikkel tavaly ősszel felvettünk egy koncertet a Budapest Music Centerben - ebből egy lemez született. Bognár Szilvia nemrég alakult szextettjét is nagyon élvezem. Szerencsésnek érzem magamat, hogy mindent nagyon szívesen csinálok, zeneileg szinte az összes projektem illeszkedik az elképzeléseimhez.

Számodra milyen környezet az ideális, hol születnek a legjobb témák? 

Lassan másfél éves Ada, a kislányom, úgyhogy már másként működik minden, mint régebben.  Ha kettesben vagyok vele, rengeteg zenét tudunk hallgatni. Esetleg rámászik a gitárra. De olyan is volt, hogy elvette tőlem a hangszert. Egyébként van saját gitárja is, egy régi, akusztikus gitár, amit már nem viszek sehova. Persze nem lenne jó, ha összetörné, de azon szabadon pengethet és mászhat. Mindenféle kéz-láb kombinációkat gyakorol rajta. (nevet…) 

„Volt egy ötletem, amit Szalai Péterrel kezdünk el kidolgozni, egy izgalmas, poliritmikus harmóniakör.  Ez alatt végig Ada járt a fejemben, és egyszer csak kiszökött belőlem a téma, nagyon örültem neki. Ezzel a formációval ugyan még nem koncertezünk - kidolgozzuk a repertoárt, aztán meglátjuk, mi lesz. 

Szalai Péterrel hogyan ismertétek meg egymást? 

Szalóki Ágin keresztül. Közös gyakorlással indult, elkezdtünk játszani - valamit mutattam neki. Péter teljesen más zenei kultúrából jön, és irtó hálás vagyok érte, hogy betekintést nyerhetek a világába, és láthatom, hogyan dolgozik azzal a tudással, amivel rendelkezik. Alkalomadtán egyébként zenélek velük a Trio Squelini-ben. Szőke Szabolcs is nagyon más zenei közegből érkezik, legalábbis ahhoz a miliőhöz képest, amelyben én megfordulok. Velük akusztikus gitáron játszom, így nekem már eleve az nagy kihívást jelentett, hogy a jól megszokott elektromos gitárhoz képest egy másik hangszert pengessek. Péter miatt ritmikailag roppant izgalmas dolgok jönnek létre; ez a zene kitölti azt az űrt, amire szükségem van!

„Jellemzően azok a zenék érdekelnek, ahol láthatóan belekerül valami új is a történetbe. Ha sok az improvizációs lehetőség, az mindenképp örvendetes. Szeretem, ha megvan az a szabadság, hogy az alkotási folyamat teljesen nyitott, nem behatárolt."

*

Kire is  esett a választásod a következő zenészünket illetően? 

Egy régi barátomat, Trencsik Pált választanám. Régen beszéltünk, és kíváncsi vagyok, mi lehet vele. Annyi biztos, hogy nagyon izgalmas a Moyogi nevű szólóprojektje. Szívesen meghallgatnám, mit mesél erről, úgyhogy ezért választom őt.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Szöveg: Tompos Vince

Kurtág György ösztönzésére kezdett el foglalkozni azzal a hangszerrel, amelynek később magas fokú, széles körben elismert mesterévé vált. Az Indiában megszerzett zenei tudása egy egész életre meghatározta jövőjét. Íme, a Szalai Péter tabláművésszel készített, nem kizárólag zenei tartalmú nagyinterjú. 

Kezdjük rögtön az alapoknál! Mit kell tudnunk a tablárol?

A tablá egy két részből álló ütőhangszer, és leginkább azt érdemes tudni róla, hogy precízen be kell hangolni, mert csak úgy szólal meg rendesen. Az eredetét tekintve kétféle megközelítés létezik. Az egyik irányzat azt mondja, hogy  tábla több ezer év óta létezik – ők vannak kisebbségben. Megközelítőleg Kr. e. 1500-ban jöttek létre Kadzsuráhóban azok a szoboralakok, melyek már ábrázolnak tablászerű hangszereket. A másik, a jellemzőbb, és elfogadottabb irányzat az iszlám hódítással hozza összefüggésbe a tablát, ami ugye a 12., 13. századra datálódik. Maga a  tabal szó etimológiailag is dobot jelent. Valójában nem lehet megmondani, melyik elmélet a helyénvaló, de gyakorlatilag teljesen mindegy, nincs is jelentősége. Indiának  egyáltalán nincsenek írásos emlékei.

„Még a csilláron is lógtak. Akkoriban még gimnazista voltam, és nem igazán foglalkoztam ezzel a zenei kultúrával, de persze jártam oda én is.  Ezek az alkalmak hatalmas űrt töltöttek be, és bizony kulturálisan is egy igen pezsgő korszak volt”.

Mégis, hogyan érhette el Magyarországot az indiai zene a szocializmus éveiben?

Aki egy kicsit is résen volt, és célirányosan elkezdett keresgélni, könnyedén rátalált ezekre a muzsikákra, mint ahogyan friss jazz lemezeket is be lehetett szerezni Nyugat-Európából. A Múzeum körúton, a Nemzeti Múzeummal szemben, a Zenei Antikvárium előtt lehetett beszerezni őket. Ezek elsősorban csehszlovák és lengyel, esetenként jugoszláv gyártmányú korongok voltak. 

Több évnyi zongoratanulással a hátad mögött, édesanyád és nevelőapád, Petri György költő révén ismerkedtél meg az akkor már világszerte ismert Kurtág-házaspárral. Hogyan is történt pontosan ez a találkozás?

Kurtág György és Márta, közel laktak hozzánk a Terézvárosban. Másodikos gimnazista koromban a szüleim felvetették, hogy mi lenne, ha összekapnám magam és elmennék hozzájuk, hogy megmutassam nekik, hogyan is zongorázom. El is mentem egyik barátommal, aki klarinéton játszott, és egy lengyel kortárs zeneszerző, Pendereczki egyik darabját adtuk elő. Kurtág, miután meghallgatta, hümmögött egy kicsit majd kijelentette, hogy bizony elég nagy hiányosságaim vannak. Nem bántóan,  de határozottan jelezte, hogy szerinte a zongorázást részemről nem igazán kellene erőltetni...

Ennek hallatán pedig gondolom, alaposan letörtél…

Nem, mert Márta mondta, hogy üljünk le, játsszunk egy kicsit, csak úgy improvizáljunk. Ebből aztán lett másfél – két óra együtt zenélés, aminek a végén Kurtág György jelezte, hogy neki az a benyomása , hogy van némi érzékem a ritmikához, majd azt mondta, hogy ha szerinte ebbe az irányban elindulnék, az bizony nem lenne botorság… Ezen belül – tette hozzá álmodozva –, létezik az indiai klasszikus zene,  amiről biztosan nem is hallottam még, és ott van a tablá nevű ütőhangszer, és hogy hát az valami csoda. Nekem persze sejtelmem sem volt, milyen hangszerről beszél pontosan. Azt mondta, kitűnő lenne, ha azon a hangszeren megtanulna valaki Magyarországon.Beszélt tehát valamiről, amiről semmi fogalmam nem volt, sőt azt sem tudtam elképzelni, vajon hogyan szól…  De nem felejtettem el, és mit tesz Isten, egy évvel később találkoztam ezzel a zenével. Egy Magyarországon tanuló, pakisztáni orvostanhallgató segítségével tettem szert életem első saját tablájára. Ebben az időben ismerkedtem meg a Calcutta Trioval, aminek aztán a tagja lettem. Elkezdtem a hangszeren tanulni, ami borzalmasan nehéz volt, hiszen az indiai klasszikus zene egy orális tradíció, ami annyit jelent, hogy egyáltalán nincsen kotta - minden verbálisan történik – így adják át a tudást sok-sok ezer éve. Ráadásul a hetvenes években hazánk egy izolált ország volt, és nem nagyon lehetett kitekinteni...Sem hangzóanyag, sem írott anyag nem volt, de nem is lehetett, hiszen mint említettem, egyáltalán nem is létezik. Tehát kizárólag egy szoros mester-tanítvány kapcsolatban lehet a tudást átvenni.

És hát nem volt kecmec – el kellett menned Keletre…

Na, azért az nem volt ennyire egyszerű. De tulajdonképpen nagyon gyorsan, már ‘82-ben, az első mesterem, Sri Anthony Dass  tablá muzsikus, - aki a delhi iskolának, a ghárának volt az egyik jeles képviselője-, ellátogatott Magyarországra. Kozma András kollégám ösztöndíjasként egy évet töltött Indiában, ott ismerte meg későbbi mesteremet, Anthony Dasst. Kitalálta, hogy ha én tisztességesen meg akarok tanulni ezen a hangszeren, akkor Anthony-t valahogy ide kellene cibálni Budapestre. Sikerült.

De Anthony nem jött, mert aznap bevezették a lengyel szükségállapotot. Teljesen kétségbeestem, hogy mi lesz. Végül két héttel később, Szilveszter előtti napon érkezett meg. Akkoriban a szüleimmel éltem, akik ezt az egészet oly szinten támogatták, hogy a barátaikhoz elköltöztek kerek egy évre, hogy addig én a leendő mesteremmel legyek, ahogyan annak lennie kell. Fantasztikus volt – így kezdődött minden.

Ez az egy év kizárólag a tanulásról szólt?

Igen. Hajnali öt órakor keltem, és egész nap csak gyakoroltam, tanultam. Ez  volt tehát a lehető legideálisabb állapot, mert eközben aktívan muzsikáltam a Calcutta Trioban. Mindazt, amit akkor tanultam, rögtön, valamilyen módon a gyakorlatban tudtam alkalmazni.

Viszonylag gyorsan lett belőled profi muzsikus…

Olyannyira intenzív időszak volt, hogy amikor az egy év lejárta után Anthony hazament Újdelhibe - hogy folytatni tudjam a hangszeres tanulmányaimat -, már előre leszerveztük az Indiába való utazásomat.

Ez tehát azt jelentette, hogy  két hét múlva ismét láttuk egymást - január 14-én már ott voltam Indiában. Ez egy igazi sokkélmény volt, mint minden embernek, aki kilátogat oda. Azok a szagok, azok az ízek, és egyáltalán az az irdatlan tömeg. Nekem az a város olyan, mintha a második otthonom lenne. Úgy képzeld el, hogy 1983. januárjában, mikor kimentem, Delhi nagyjából akkora város volt, mint a mai, körülbelül két millió lakosú Budapest. Mára pedig 15-16 milliós város lett belőle. Szóval odaköltöztem Anthony családjához, ahol egy évig terveztem maradni, végül fél év lett belőle, mert nagyon beteg lettem.

Elkaptál valamit?

Egyszer Anthonyval elutaztunk a rokonaihoz Dél-Indiába. Képzelj el egy olyan vonatutat, ami majdnem három napig tart... Felszálltunk Delhiben a legolcsóbb személyvonatra és Madrasba mentünk. Visszafele lettem beteg.

Milyen élményekben volt még részed odakint?

Indiában elég jó kezek közé kerültem, de kb. 1985-re világossá vált számomra, hogy valójában én egy másik tabláiskolát szeretnék követni. A váltás mindig igen nehéz, hiszen ahogyan már említettem,csak nagyon szoros mester-tanítvány kapcsolat során lehet elsajátítani ezt az egész műfajt. Mindenfajta válás iszonyatos drámai súlyt hordoz magában. Nagy sebeket okoz az emberben, és természetesen Anthony is rosszul fogadta. Amikor 1985-ben, másodszor jártam Indiában, már azzal a szándékkal mentem, hogy Pandit Ravi Shankar segítségével Ustad Alla Rakhanál tanuljak. Ő Zakir Hussainnak, a ma élő egyik legnagyobb tabláművésznek édesapja volt - a pándzsábi iskolának a kalifája. Alla Rakha és Ravi Shankar az indiai klasszikus zene történetében egyedi, unikális módon 35-40 éven keresztül muzsikáltak együtt.

Milyen szempontokat kell figyelembe vennie egy gurunak egy-egy új tanítvány felvételénél?

Egy gurunak, azon túlmenően, hogy nagyszerű muzsikus és pedagógus - és ezért választja őt sok fiatal leendő gurujául - bizony rendelkeznie kell egy olyan pszichológiai képességgel, ami alkalmassá teszi  őt arra, hogy a leendő tanítványok közül ki tudja választani azokat, akik képesek erre a feladatra. Emberi, pszichés, és fizikai szempontokat kell figyelembe vennie. Ezen túlmenően meg kell vizsgálnia az illető  személyiségét is, hogy megállapítsa, alkalmas –e arra, hogy annak a 130-150 generációnak a tudását elsajátítsa, ami jelen pillanatban az ő fejében van. Tehát  iszonyatosan nagy a tétje. Vannak félrement történetek, de egy igazi, jó guru mindent lát.

De mégis, miből áll egy ilyen vizsga?

Összesen két ilyen vizsgám volt, az első alkalommal Ravi Shankarral, 1988-ban. Abban az évben  szerveztük neki az első budapesti koncertjét, az azóta leégett BS-ben, ahol összesen tizenötezer ember volt. A koncert másnapján Kozma András lakásán egy közös ebéd során jeleztem neki, hogy minden vágyam az, hogy Alla Rakha-tól tanuljak. Étkezés után egy előzetes vizsgát tettem nála, és egy bő órányi beszélgetés, muzsikálás alapján ki tudta deríteni, hogy milyen képességeim vannak. Tanított, és tesztelte, mennyire vagyok gyors. Kompozíciókat mondott, és nekem ismételnem kellett mindezt. Aztán egy nap kaptam egy telefont Ravi Shankartól, hogy mehetek Alla Rakhahoz, és én máris repültem Bombay-ba.

Miből állt egy napod Alla Rakhánál?

Alla Rakha akkor volt pont hetven éves. Együtt laktam velük - minden a zenéről szólt, éjjel-nappal gyakoroltunk. Alla Rakha-nak volt egy iskolája Bombay-ban, ami egyébként mind a mai napig üzemel. Az volt a feladatom, hogy minden délután taxival egy uszodába kísérjem. Valójában ez az épület egy nyugati mintára létrehozott iskola volt, és egy működő uszoda egykori férfi öltözőjében voltak az órák, viszonylag nagy teremben, ahol elfért húsz-huszonöt ember. A négy éves kisgyerektől kezdve a hetven éves bácsiig mindenféle korú ember jelen volt. Döbbenetes volt ez a kép először, de aztán teljesen megszoktam. Fantasztikus volt megtapasztalni, hogy az indiai társadalom tagjai mennyire előítélet mentesek. Náluk például teljesen elfogadott, hogy valaki hatvan évesen úgy dönt, hogy elkezd tablázni. Ez a bombay-i tartózkodásom sajnos nagyon rövid volt, ugyanis akkor született meg az első gyermekem. Persze nem volt mese, haza kellett mennem.

Hogyan reagált erre a mestered?

Az indiaiak másképp struktúrálják az időt. Őt az nem érdekli, hogy neked éppen mi a problémád. Elfogadta a döntésemet.

Visszatérve Magyarországra, hogyan értékelték a fejlődésedet a zenésztársaid?

Ami érdekes volt egyébként, hogy ez az időszak egybeesett a Makám együttes fénykorával – azzal a hét évvel, amikor Szőke Szabolcs is benne volt az együttesben. Sokat nem voltam velük, ami nem lehetett könnyű a zenekarnak, másrészt viszont sok mindenről nem maradtam le, ekkoriban nem volt olyan sok koncertje a Makámnak. Válaszolva a kérdésedre, a zenekar is gazdagodott azáltal, hogy én egy ilyen elképesztő zenei közegben tanultam, a megszerzett tudást pedig meg tudtam jeleníteni a Makámban amikor itthon voltam. Nyilván hatottunk egymásra, és azt hiszem, ebből mindenki profitált.

Zenészként egy távoli zenei  kultúrában szocializálódtál - ebből a szempontból az a természetes közeged. Mit érdemes tudni még erről a környezetről?

Ez a fajta zene általában úgy néz ki, hogy van a vezető énekes, vagy a hangszeres művész, akit tablán kísérnek. A lényeg: az egész indiai klasszikus zenére úgy érdemes tekinteni, mint egy zenei nyelvre, amit gyakorlatilag mindenki beszél. Én is nagyon gyakran muzsikáltam úgy indiaiakkal, hogy egyáltalán nem ismertük korábban egymást. Mégis, az illető muzsikus halál nyugodt volt, megbízott bennem, mert tudta, hogy jól beszélem ezt a zenei nyelvet. Persze  megvan annak is a maga izgalma, de nincsen benned félelem, hogy vajon majd menni fog –e vagy sem, hiszen tudod jól, hogy működik. Az egész ezen a hozzáálláson alapul, ez a dolog lényege, és ez az ami engem mindig is vonzott az indiai zenében. És ez az, ami nagyon hiányzott nekem az európai zenekultúrából! Ha az illető zenész tisztában vele, hogy teszem azt, harminc évet én ennél és ennél a mesternél tanultam, akkor már azt is tudja, hogy nagy baj nem lehet. Az ő kultúrájukban ez így működik. Hogy hogyan játszom, az majd akkor és ott kiderül.

Tehát a zenélés színtiszta bizalmi viszonyon alapul.

Abszolút. Ebből a szempontból a jazz egy picit talán hasonló, hiszen ott is  fontos szerep jut az improvizációnak, de az indiai zene sokkal inkább érzelemkifejező, és nincsen definiálható üzenete, nem programisztikus zene. Az indiai zenében jelen van egy látszólagos önellentmondás, hiszen évtizedeken keresztül ezeket a kötött formákat tanulod. Sok-sok ezer kompozícióról beszélek, amit memorizálnod kell, viszont azáltal, hogy megfelelő matematikai-esztétikai rendben használja őket  az ember – ahogyan ezt kell –, onnantól kezdve teljesen szabad leszel! Tehát ez egy igen bonyolult rendszer.

És ezt a rendszert el tudtad sajátítani?

Nem, ezt az ember élete végéig tanulja. Ez is egy nagyon fontos különbség, hogy ha egy indiai muzsikust megkérdezel, ő azt mondja majd magáról, hogy ő egy tanuló. Ha egy hetven évessel ülsz le beszélgetni, az is elmondaná, hogy ez nem egy befejezhető tanulási folyamat. Megpróbálom neked másként érzékeltetni.

Van ez az egész nagy katyvasz, amit úgy hívunk, hogy indiai klasszikus zene, amiben benne van az összes mesternek a tudása, ami egy akkumulált tudás, folyton összeadódik, egyre bővül, egyre nagyobb lesz. Az ego, aki éppen muzsikál, ennek a felhalmozódott ismeretnek a részévé válik a saját mestere által. Ha nagyon tehetséges, azaz egy nagy kaliber, mint például Ravi Shankar, akkor ehhez a nagy halmazhoz egy ici-picit hozzá tud tenni.  Ha nincs meg benned az alázat a mögötted lévő százötven generáció felé, akkor nem viszed semmire. A viszonyod határozza meg, hogy ebben a halmazban mennyire egészségesen foglalod el a helyedet. Nagyon érdekes szisztéma, hihetetlenül ki van találva, négy-ötezer éve működik.

Itthon kiröhögtek, amikor Ferihegyen lehajoltam, és megérintettem Ravi Shankar lábát. Ezzel a gesztussal ugyanis az ő, és a rajta keresztül átáramló százötven generáció tudását üdvözlöm. Ez a rendszer csak így működik. Az indiai klasszikus zenében az igazán nagy muzsikusok, mint például Ravi Shankar, minden hangszer játék technikájával tisztában volt. Tehát ezt a zenét csak akkor tudod jól művelni, ha minden szegmensét valamilyen módon elsajátítod. Mert ahogyan már mondtam, ez egy beszélt nyelv. Azt mondja egy átlag indiai, hogy akkor kell leírni valamit, ha veszélybe kerül az, amit le kell írnia. Amikor úgy érzi, ha valamilyen okból félnie kell, hogy az adott dolgot elveszítheti. Amikor úgy érzi, hogy valamit meg kell tennie, hogy annak nyoma maradjon. A Mahabharata, az indiaiak nagy őseposza sokáig nem volt leírva. Addig a brahmin papok szájról-szájra adták tovább egymásnak. Ez a kultúra nem az íráson alapszik, mivel olyan magas szinten van  jelen a folytonosság, annyira természetes, hogy valami van és élő. De ez nem csak a zenére, hanem a rézművesekre, a faművesekre stb. is igaz. Ha végigmész Ódelhin, egy olyan archaikus utcaképpel szembesülsz, ami feltehetően a 16. században is ugyanígy nézett ki. 

*

Végezetül, ahogyan az lenni szokott, felteszem az utolsó kérdést. Melyik magyar zenésszel interjúznál legszívesebben, ha tehetnéd?

Kicsit önző szempontok alapján Csókás Zsoltra gondoltam. Nagyon felkészült, kiváló jazzgitáros, aki  nem csak a mainstream jazzben mozog otthonosan. Hordoz magában valamiféle frissességet, ami számomra nagyon fontos.

Interjú: Tompos Vince
Fotó: Fülöp Dániel

Fotó: Szőke Dániel Bogdán 

Képzőművésznek készült, de beszippantotta a színház – ennek hatására kezdett el újra zenélni. Legkedvesebb hangszere a gadulka. Muzsikált az utcán Párizstól Dél-Amerikáig, miközben olyan meghatározó zenekaroknak volt a tagja, mint a Kolinda és a Makám. Sajátosan alakuló művészi pályája során különleges, saját maga által megálmodott hangszereken is játszott. Manapság leginkább Ektar Instrumental Quintettel és az etno-jazz egyik legkiválóbb ínyencségének számító Trio Squelini koncertjein találkozhatunk vele. Nagyinterjú.

Nem te szerepelsz itt a blogon elsőként, mint utcazenész, hiszen Sárközi József ütőhangszeressel indultunk el. Hogyan kerültél a színpadról a közterekre?

Tulajdonképpen a pályám kezdete óta utcazenélek. A Kolinda együttes 1978-as turnéján, Párizsban egy templom előtt próbáltam ki először ezt a műfajt. Nagyon nagy élmény volt, hogy egyedül is meg tudtam fogni a közönséget, persze az sem volt egy utolsó dolog, hogy igencsak jól kerestem vele.

Hazatérvén pedig folytattad az utcazenélést a kint megszerzett tapasztalok alapján…

Magyarországon is kipróbáltam magamat, 89-90-ben jól ismertek ezekben a berkekben, az egy csodálatos korszak volt. A Vörösmarty téren az Amadinda együttes játszott, én pedig a Nemzeti Galériánál „vertem sátrat”. Elsősorban a kiváló akusztikája miatt választottam magamnak ezt a helyet, és persze azért is, mert onnan egész Budapestre gyönyörű kilátás nyílik. Nagyon szabad és felszabadult időszaka volt az a fővárosnak. Játék közben sokszor nem is nézek fel, csak a lábakat látom a horizonton – általában nem stimmel a ritmus. Egyik nap miközben játszom, kiszúrok egy rockercipőt, és itt valahogyan rendben volt a ritmus. Felnéztem és ott ütögette a taktust Demjén Ferenc. Ekkor már megvolt a Makám; egymásra néztünk és akkor egyszer csak lakonikusan megszólalt: „Makám! Tudom!” Ők tehát képben voltak, hogy mi vagyunk, létezünk.

Nem lehetett rossz… Viszont van egy olyan érzésem, hogy minden szépsége ellenére valahogy mégis kiszolgáltatott helyzetben van az utcazenész…

Az utcazenélésnél – legyek bárhol is a világban –, alapelvem, hogy nem megyek olyan terekre, ahol alapból sokan vannak, ugyanis nem bírom a tömeget. Inkább oda gyűljön a tömeg, ahol én zenélek! Persze nekem is idő volt, míg ezt megtanultam… Talán azért is alakult így, mert kétszer is kiraboltak. Egyszer Londonban, a Hyde park közelében, egyszer pedig Franciaországban, egy Atlanti-óceán parti kikötővárosban, La Rochelle-ben történt meg velem hasonló dolog. Utóbbi helyen a következőképp történt az eset: két ember eljátszotta, hogy tetszik nekik a zeném, egy harmadik pedig azzal a kéréssel állt elém, hogy mutassam meg neki a hangszereimet. Így is tettem, míg a másik kettő szépen elemelte az összegyűjtött pénzemet. Ebben az egész történetben egyébként csupán az a groteszk, hogy ráadásul pont akkor történt, amikor a legkülönlegesebb turnénkon vettünk részt a Makámmal. Ezen a körúton egy zenekart helyettesítettünk, akik lemondták az összes leszervezett bulijukat. A szervezők viszont valamiért nem voltak tisztában azzal, hogy milyen zenét játszunk, mi pedig azt nem tudtunk, milyen körülmények között kell majd fellépnünk. Hát, ott kiderült: egy, az akkori szakszervezeti üdülőkre emlékeztető helyen játszottunk. Három napig nem kellett csinálnunk semmit, addig viszont gázsit sem kaptunk. Mondtam a srácoknak, hogy lemegyek La Rochelle-be és megkeresem a hiányzó pénzt. Így is lett, viszont ezzel a probléma sajnos nem oldódott meg. Akkoriban egyébként idehaza úgy működött, hogy le kellett tagadni, pontosan mennyiért játszottál külföldön, mert ahogyan a kinti szervezők, itthon is irgalmatlanul elvették a pénz egy részét. Persze olyan is volt, hogy egyáltalán nem kaptunk fizetést. Például egyszer Hágában a kurvanegyedben kaptunk szállást, miközben két-három napig egy brüsszeli koncertfellépésre vártunk – addig viszont a szállásunkat valahogy ki kellett fizetnünk. Ott is mondtam a többieknek, hogy gyerekek, ha így áll a helyzet, akkor én lelépek utcazenélni. Ebből aztán megkerestem a szállásra való egy részét, sőt még a napi megélhetésünk egy jelentős részét is.

Fotó: Szőke Dániel Bogdán 

Kicsit tekintsünk még messzebb az időben – hogyan indultál el a pályán annak idején?

Apám zongoratanár és karmester volt, így a családi hagyomány szerint klasszikus zenész lettem volna, de valamiért mégsem így történt – a komolyzenét egyébként sem lehet félvállról venni. 1978-ban, amikor hegedűsként bekerültem a Kolindába, rá egy fél évre már a kezemben volt a gadulka, ami aztán a fő hangszerem lett. Amikor ezt a hangszert felfedeztem, egyből tudtam, hogy nem tudok – és nem is akarok – hegedűsként „labdába rúgni”.

Gadulka – enélkül teljesen más zenész lennél… Hogy találkoztál először ezzel a hangszerrel?

Egy bolgár gadulkás zenésztől vettem meg 1976-ban Neszebarban ezt a 14 húros vonóshangszert, amely egyből elvarázsolt. Az elején persze azt sem tudtam, hogyan kell megszólaltatni – teljesen másként kell hozzányúlni, mint mondjuk a hegedűhöz vagy a brácsához. A zeneszerzők általában zongorán komponálnak – én a nyolcvanas évek óta gadulkán alkotok. Azt vallom, hogy az a dallam, ami azon jól hangzik, minden hangszeren jól szól. Olyan hangzás ez, mintha a lelkemből szólna. Természetesen ehhez az alkotáshoz az évek során kellettek olyan partnerek, mint például Juhász Gábor gitáros, Szalai Péter tablás-ütőhangszeres, és Monori András multiinstrumentalista. Velük alapítottam meg a Tin-Tin Quartettet 1994-ben, amely pályám során és önálló alkotói kibontakozásom legfontosabb műhelye volt. Ez volt az első zenekar, ahol szerzőként is bemutatkoztam. Évekkel később, 2013-ban alapítottuk meg a jelenleg is nagyon aktívan működő Trio Squelinit, amiben ismét Szalai Péterrel és Váczi Dániel szaxofonos zeneszerzővel dolgozom – utóbbival egyébként a 2002-ben alapított Ektarban jelenleg is együtt muzsikálunk. Velük kettejükkel hoztma létre a Trio Squelinit ami Velencében található tér után kapta a nevét. Olyan kicsi, mint a budapesti Lőrinc pap tér. Életem utolsó szakasza egyébként az utcazenélés miatt Velencéhez kötődik, az a miliő felel meg ugyanis a legjobban az igényeimnek. Ma már nem is játszom máshol, csakis ott. Rengeteg baráti kapcsolatot építettem ki – már a lakáskulcsot is odaadják.

Talán David Boato trombitaművésszel is egy utcazenélés során találkoztál?

Davidot utcazenészeken keresztül ismertem meg, először egyébként Olaszországban játszottunk együtt egy koncerten. Annak ellenére, hogy Észak-Olaszországban akkor már egy elég nagy sztárnak számított, ugyanúgy beállt mellénk muzsikálni. Nem azzal a céllal zenélt, hogy pénzt keressen, hanem hogy részese lehessen egy közös örömzenélésnek. Természetesen azóta több koncerten is muzsikálhattam vele, mind Olaszországban, mind Magyarországon.

Fotó: Szőke Dániel Bogdán 

Utcazenésznek tartod magadat, vagy inkább színpadi zenésznek? Vagy ne válasszuk szét a kettőt? 

A kettő nem válik el, inkább szorosan összetartozik, ugyanakkor másként kell muzsikálni az utcán és másként a koncerteken.

Az utcán magamra és a hangszeremre koncentrálok, a színpadon pedig a hangszeremen kívül a kollegákra és az együtt hangzásra. Ez a műfaj egyébként megköveteli a befelé fordulást.

Nem csak a gadulka az egyetlen különlegesnek számító hangszered. Mesélnél a többiről is?

Mindig is vágytam arra, hogy legyen egy sarangim, ami egy nagyobb testű, indiai vonós hangszer. Egy kicsit hasonlít is a gadulkára, viszont ennek harmincöt húrja van. Erre a hangszerre színházi munkám során jutottam hozzá, mivel az ottani tevékenységem középpontjában az állt, hogy én magam találtam ki a zeneszerszámokat. A sarangit eredetileg az énekesek hangját utánzó zenei eszközként és az énekesek kíséreteként használták. Később „kivált” a kísérő hangszerek közül, így lett szólóhangszer. Mostanában már egyre többet játszom rajta. A gadulkának egyébként nagyobb hangja van, mint a saranginak. Utóbbi jóval halkabb, annak ellenére, hogy sokkal több húr van rajta. A testére állatbőr van feszítve, azon helyezkedik el a húrtartó. A bőr miatt fojtott hangja van; hátránya, hogy rendkívül érzékeny a hőmérsékletre, így könnyen elhangolódik – ezért inkább a stúdióban, vagy magamban szoktam rajta játszani.

Ezek a hangszerek a Kolinda-szerzeményekben is megszólalnak. Annak idején mennyiben játszott más típusú népzenét a Kolinda, majd később a Makám, mint mondjuk a szintén a hetvenes évek elején alapított Muzsikás együttes? 

A kezdet kezdetén a Kolinda táncházakban is játszott, de akkor én még nem voltam a zenekar tagja. Az együttes inkább a balkáni zenét kultiválta, persze sok magyar népzenei elemet is használt. Természetesen már akkor kialakult egy részben improvizációra is építő kompozíciós igény és elszakadás a puszta népzenei feldolgozásoktól. Az első lemezektől kezdve nagyon fontos volt, hogy mit fejezünk ki a szöveggel. Nálunk inkább a bújtatott társadalomkritika dominált, míg a Muzsikás kifejezetten a hagyományőrzésre helyezte a hangsúlyt. A Kolinda stílusa nem is volt soha bekategorizálva, persze nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy három-négy tagunk jazz tanszakot végzett. Egyébként a később Krulik Zoltánnal 1984-ben közösen alapított Makám nem is hozott létre népzene feldolgozásokat, inkább az amerikai minimalista kortárs zenei stílus (Steve Reich, Philip Glass) és az indiai, Távol-keleti, balkáni, és részben az afrikai zenekultúrákat a jazzel ötvöző zenekarok stílusához közelített. Ott az Oregon volt a példakép.

Mit tudott kezdeni az akkori rendszer a Kolindával?

A Hungaroton kiadó még abba is bele akart szólni, hogy milyen szövegeket írhatunk, de az akkori zenekarvezető, Lantos Iván leszögezte: szó sem lehet ilyesmiről! Így itthon nem is születhetett lemezünk – csupán a Magyar Narancs egyik válogatáslemezén jelentünk meg. Valamint a Makám és Kolinda egyik lemezét, a Szélcsend után-t – ami Hollandiában jelent meg –, idehaza később a Hungaroton is kiadta.

A színházi munkák a Hólyagcirkusz Társulatnál találtak meg, amit 1997-ben alapítottál meg társaiddal. Mitől számítottak egyedinek az itt megszülető produkciók? 

Az én színházam (színházunk) nem szöveg- és drámacentrikus: a konfliktusok, a drámák, a tragédiák egytől-egyig a hangszerekkel kapcsolatosak – így ezekkel, és az általam létrehozott tárgyakkal jelenítettük meg. A Hólyagcirkuszban a színészek nem különültek el a zenészektől, hanem zenei feladatokat is elláttak, ahogyan a zenészekre is jutottak színpadi feladatok. Nyilván úgy volt a legszerencsésebb, ha az előadók mind a kettő mesterséget magas színvonalon űzték. Ehhez fejlesztettem hangszereket, és alakítottam ki olyan tárgyakat, amik hangszerként funkcionálhatnak. Ilyen például a hólyaghegedű: csellókulcsot raktam bele és vonóval szólaltattam meg. Egyetlen húron kell rajta játszani, tehát minden hangot azon kell megszólaltatni. Még egyébként nem láttam, hogy más játszott volna ilyen hangszeren. Egyébként több darabunkban mind a mai napig kísérletezek úgynevezett hangzó-díszletekkel. Ebben az esetben a színpadi tér maga is hangszerré válik és szinte ez adja a színpadi történések legfontosabb elemét. Úgy érzékelem, hogy több zenei és színházi társulat mintha az én példámból és ötleteimből kiindulva hozná létre a maga verzióját. Tény ugyanakkor, hogy én ezt nagyjából 1981-től kezdve csinálom – talán kisebb publicitással, mint kellene. Array mbirat is én használtam először itthon, bár igen drága mulatság egy ilyen hangszert beszerezni, ami talán az összetett, bonyolult felépítése miatt nem terjedt el széles körben.

Egyáltalán láttál már más zenészt array mbiran játszani?

Úgy tudom, Stingnek is van egy, ugyan még nem szúrtam ki, hogy használta volna egyetlen koncertjén is… Várom, hogy feltűnjön – akár másnál is. Egyébként nem hiszem, hogy egy Nyugat-európai, jegyzett muzsikusnak problémát jelentene egy array mbira beszerzése. Annak idején mi a Hólyagcirkusszal pályázati úton tettünk szert erre a hangszerre – félmillió forintba került. Amióta velem van, megváltoztak a dalaim; volt, hogy ezen komponáltam. Ennek a hangszernek is merőben eltér a felépítése más hangszerétől. Vegyünk például egy zongorát. A fekete billentyűkön el tudsz játszani egy pentaton skálát, alul, a fehér billentyűkön pedig le tudsz játszani egy C-dúr skálát. Egy array mbiran nem ilyen rendszeren keresztül látod a hangokat, hanem egymás fölött négy oktávnyira, végig párhuzamosan – kvintenként és kvartonként – helyezkednek el a hangok, amitől eszeveszett gyorsan és baromi érdekesen lehet nagyon izgalmas harmóniákat lefogni. Egyszerűbben mondva: az array mbiran nem sorban vannak a hangok. Ha kottából akarnál játszani, akkor megőrülnél.

Fotó: Szőke Dániel Bogdán

Gondolom, meg szoktad kapni a kollégáktól a csodabogár jelzőt…

Nem igazán szoktam más műfajban fellépni, de néhány évvel ezelőtt meghívtak Falusi Mariann Dallá vált versek - verssé vált dalok című MÜPA-beli koncertjére. Mariann műsora zenei szerkesztésében vállaltam eklektikus volt. Ezen a fellépésen úgy éreztem magam, mint egy bennszülött – annyira kilógtam abból a zenei közegből.

Pedig azt semmiképp nem lehet rólad kijelenteni, hogy ne lennél zeneileg nyitott. Azért is mondom, hiszen többször felléptél az Akkezdet Phiaival…

Az egy érdekes történet. Annak idején a Dürer Kertnek volt egy olyan sorozata, ahol idősebb zenészeket raktak össze fiatalokkal – engem a Kampec Doloreshez, később a Meszacsinkához, majd Guessous Majda Máriához hívtak mentornak, illetve vendégművésznek. Egy slam poetry zenekarral is össze szerettek volna hozni, és az volt a szerencsém, hogy éppen ekkor a kisebbik fiam segített nekem a hangszereket cipelni. Fültanúja volt a szervezkedésnek, ő javasolta, hogy az AKPH-val játsszak. A szervező srác azon nyomban felhívta a menedzserüket, aki egyből rábólintott a dologra. Saiidékat egyébként annyiban ismertem előtte, hogy Dávid fiam állandóan őket hallgatta otthon. Sőt, az egyik számukban én is „játszottam”. Beszélgetés közben derült ki számomra, hogy kezdetben Márkék hangmintákkal dolgoztak, és az egyikben a Makám és Kolinda lemezéről egy népdal feldogozást, a „Füvet újítanék” címűt kapták le, s erről az én gadulka szólómat végtelenítették. Aztán később viccesen át is beszéltük, hogy nem is kértek rá engedélyt… Egyébként már az első próbán remekül ment a közös munka. Az volt a döbbenetes, hogy a srácok elmondása alapján az AKPH közönsége ugyanúgy élvezte azt a koncertet, amin én is felléptem velük, mint a „sima” fellépéseiket.

Fotó: Szőke Dániel Bogdán 

*

Végezetül kit ajánlasz utódodul, itt a blogon?

Szalai Pétert javaslom, aki nem csak az egyik legrégebbi barátom és zenei alkotótársam, de szinte majdnem minden formációmban 1984 óta együtt dolgozunk. Szinte nincs olyan megjelent lemezem, ahol nem ő lett volna az egyik legfontosabb partnerem. Természetesen külön duóban is dolgoztunk együtt és néha még az utcazenéléseimhez is csatlakozott. Ennek következtében nagyjából körbe-körbe jártuk a fél világot együtt. Összeköt minket nagyon sok minden és nem csak zenei dolgok. Egyébként meg nem mellékesen Péter az egyik legnagyszerűbb ütőhangszeres akit ismerhettem, de ha pontos akarok lenni, nem egyszerűen ütőhangszeres és kiváló tablás, vagy kalimbás és szerencsére egyre aktívabb zeneszerző is, hanem egy igazi muzsikus,igazi alkotó.

*

Interjú: Tompos Vince

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Az első komolyzenei koncertjeimen előfordult, hogy unatkoztam – meséli Rohmann Ditta csellóművész, akiről semmiképpen nem állíthatjuk, hogy kizárólag a klasszikus zene világában mozog otthonosan. Olyannyira nem, hogy fellépett már az Akkezdet Phiaival is, és rendszeresen koncertezik az etno-jazzt a kortárs kamarazenével gyönyörűen vegyítő Trio Squellinivel is. És persze amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy Bach csellószvitjeiről elsőként az ő neve kell eszünkbe jusson.

„Ugyan már nem kötődöm az épülethez, de éppen most is koncertre jövök” – meséli Ditta a Zeneakadémia aulájába lépve, ahol gyermekkora óta otthonosan mozog.

A Zeneakadémia minden profi klasszikus zenész számára alfa és omega. Viszonyítási pont, amit nem lehet megkerülni.

Gyakran visszatérő téma nálunk az improvizatív zene, ami tőled sem áll távol… 

Ehhez meg kellett ismernem a férjemet (Fassang László, orgonaművész) aki rendkívül képzett ezen a téren: akár szonátát, vagy fúgát is képes improvizálni. Ilyet én nem tudok, de ő segített abban, hogy bátrabb legyek és elinduljak ezen az úton. Otthon improvizálgattunk, majd megismerkedtem Szőke Szabolccsal, akivel azóta már több éve együtt játszunk. Jó barátom az egész Trio Squelini, azaz Váczi Dani és Szalai Péter is. Megszerettem őket és igazán megtisztelő, hogy befogadtak, mint „szomorú zenészt”. Még Velencébe is kimentem velük, ahol utcazenélni szoktak, amibe ugyan nem csatlakoztam be, de több fellépésünk is volt, egy étteremben Velence központjában, egy többszáz éves gyönyörű villában és egy gyárból átépített könnyűzenei helyszínen, ahol énekeltem is. Emlékezetes élmény marad mindegyik. Csodálom Szabolcsékban, hogy ugyanolyan átéléssel játszanak az utcán, mint ahogy egy hatalmas koncertteremben. Legutóbb például a MÜPÁ-ban léptünk fel az Akkezdet Phiaival és az Amoebaval. Nagy hatással volt rám a szám poetry ereje.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Talán azért is „vállalok el” ilyen dolgokat, mert a bátyám – aki nem zenész – egyfolytában könnyűzenét hallgatott gyerekkorunkban. Állandóan a Radio1 ment, meg a Beatles, a Nirvana, én pedig Whitney Houston rajongó voltam. Tehát egyáltalán nem kizárólag a komolyzenében nőttem fel.

Mit szólnak ehhez a klasszikus zenészek?

Amikor klasszikus zenét játszom, nem érződik a többi zene hatása, tehát nem kezdek el mondjuk Beethovent jazzesen játszani, habár volt olyan, hogy Bachot jazzesen adtam elő, de azt kifejezetten kérésre, mivel éppen egy olyan műsor volt. Amikor az Amoebaval zenéltünk, volt egy szám, amiben mindössze három hangot kellett gépiesen ismételnem, de azt is tudtam szeretni, ahogy mondjuk egy kamaradarabot. Tini koromban Prodigyre tomboltam szabadidőmben, de amikor Bachot játszom, akkor csak arra koncentrálok. Szőke Szabolcs zenéjében biztos támpont számomra, hogy van kotta, így otthonosabban mozgok ebben a világban, jazz standerdeket nem szoktam játszani. Amikor valamilyen formában improvizálok, felszabadítóan hat, remekül kiegészíti a klasszikus, és a kortárs zenei tevékenységemet. Van még olyan zenei, vagy társművészeti irányzat, ami felé lehetne nyitni szerintem, mert érzem a komolyzenei világ korlátait. Úgy gondolom, nekünk komolyzenészeknek nagy feladatunk lenne, hogy feszegessük ezeket a korlátokat. Most debütálok színészként egy darabban, dolgoztam táncosokkal is többször is, ezek mindig frissítően hatnak a zenélésemre.

Végül is nem arról van szó, hogy olyan előadók vagyunk, akik valami olyat tudnak mutatni, ami érdekes?

Ha már könnyűzene, szoktál koncertekre is járni?

Sajnos csak nagyon ritkán jutok el. Régóta tervezzük a férjemmel, hogy elmegyünk valamilyen megakoncertre főleg kíváncsiságból. A Szigeten voltam többször is, a Molokót szerettem, a Faithless élővé csalódás volt. Gyerekkoromban nagy Besh-o-drom rajongó voltam, több koncertjükön is voltam és érdekes, hogy Szalóki Ágit tiniként láttam, aztán később közös lemezt is készítettünk és barátok lettünk. Palya Beát is jól ismerem, lemezén is játszottam, fel is léptem vele. De az utóbbi időben inkább csak hallgatom.

Hivatásomnak tartom közelebb vinni a komolyzenét minél szélesebb közönséghez, hogy a koncertre járás a közgondolkodásban semmiképpen ne maradjon meg a kiváltságosoknak szóló közösségi programnak.   

És mit hallgatsz mondjuk főzés közben?

Tudom, hogy primitív zenehallgatásnak számít, de főzés közben rádiót hallgatok. Szeretnék lépést tartani. Harminc éves elmúltam, nem akarom hogy a kislányom kinevessen. Ő például a „tucc-tucc” zenét szereti.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás 

Hány éves a kislányod?

Négy éves múlt. Az autóban eddig csak a „tucc-tucc” mehetett, amúgy szereti a Varazsfuvolát és Csajkovszkij-ra szokott blettozni. is jöhet. Amúgy zenei mindenevő vagyok, a hangulatomtól függ, hogy mit hallgatok. Ha kocsiban vagyok, de ki akarok kapcsolódni, nem biztos hogy Sosztakovicsot fogok betenni, mert attól lehet, hogy ideges leszek. Olyankor inkább olyan zenét hallgatok, amitől felszabadultan tudok vezetni.

És kik a kedvenceid a rádióban?

Az a baj, hogy nem mindig mondják be, mit hallunk, ezért nem tudom pontosan kiket hallgatok (nevet). De szeretem Beyoncé-t, Ariane Grandénak is jó hangja van, Pink előadásmódja lehengerlő tud lenni. Az ausztrál Siát is kedvelem, roppant izgalmas nő. Utána is néztem, hogy kicsoda, micsoda, kiderült számomra, hogy ő írt Rihannának pár számot. Az elektronikus zenét is szívesen hallgatom, egy barátnőm az izlandi Mum zenekarban jatszik. Imogen Heap is inspiráló számomra,  ahogy a looper pedállal énekel és játszik amúgy meg saját maga talál ki hangszereket. Itthon Mókus most a könnyűzenei példaképem. De érdekelnek a tehetségkutatók is, például az America's Got Talent vagy a komolyzenei megfelelője, a Virtuózok.

Egyszer meghívtál a Magyar Rádió 6-os stúdiójába a Magyar Soundpainting Társaság rendezésében megvalósuló különleges koncertre, ahol te is zenéltél. Mit kell tudnunk a Soundpaintingről (hangfestés)?

A soundpainting egy interdiszciplináris jelnyelv, amit gyakran alkalmzok kurzuokon, lényegében egy eszköz a közös zenéléshez, olyan, mint egy zenei társasjáték. Sok mindent – a hangmagasságtól kezdve a ritmuson át a tempóig – meg lehet határozni a jelek a segítségével. Jártam a Soundpaintinget megalapító Walter Thompson kurzusán, itthon Gryllus Samuval próbáljuk terjeszteni ezt az izgalmas világot.

Nem lehet egyszerű elsajátítani ezt a jelnyelvet, jól sejtem, hogy hosszú folyamat?

Egyáltalán nem hosszú, sőt akár most is meg tudlak titeket tanítani néhányra. Ez a rövid hang, ez a magas hang, ez a mély hang, ez pedig a „nagyon mély” – mutatja a mozdulatsorokat Ditta. Ezekből akár már egy darabot is tudunk csinálni. Ebbe a folyamatba nagyon jól be lehet vonni gyerekeket, előadókat, vagy a közönséget. Fontos eleme a hangfestésnek, hogy mindig az adott együttesre szabja a hangfestő a mozdulatait, nem lehet hibázni, mindenki saját fantáziája és tudása szerint reagál. A hangfestő dolga, hogy tudjon valamit kezdeni az alapanyagból.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás  

Semmiképp nem volt mindennapi koncert, főleg hogy a közönség is intenzíven részt vett a produkcióban…

Gyakran látom azt, hogy a közönség is részese szeretne lenni a produkciónak. A koncertlátogatók megszokták, hogy csendben vannak és nem várnak el tőlük semmit, emiatt nagy a komfortérzetük. Tudom, hogy létezik az a közönség, akik ennél lényegesen többre vágynak. A kreativitás talán a legfontosabb szó az életemben. Amikor azt érzem, nem eléggé élem ki a kreativitásomat, depressziós leszek. Ha pedig csináltam valami kreatívat, ami lehet akármi: főzés, a gyerekemmel való játszás, akkor érzem, hogy érdemes élni. Szerintem mi zenészek sokan vagyunk így ezzel, lételemünk, hogy kreatívak legyünk. Amikor a közönség velünk szárnyal, akkor hirtelen egyfajta többlet érzés lesz úrrá rajtam. Koncertlátogatóként előfordul, hogy unom magamat, kevés az inger, és azt érzem hogy kellene valami összetartó erő, valami többlet. Sokszor beszélek a közönséghez, vagy ha megkérjük őket, hogy ne tapsoljanak, ezáltal már rögtön valami szokatlan reakció lép életbe az automatizmusok helyett, például jobban kinyílik a fül.

De nem csak a munkád terén vagy kreatív. Térjünk rá kicsit a kedvenc járgányodra! Szinte biztos voltam benne hogy ma is rollerrel érkezel…

Az biztos, hogy amióta rollerezek, boldogabb ember vagyok. Egyébként Svájcban kezdtem el használni, több, mint tíz éve. Akkor még itthon egyáltalán nem volt divat a rollerezés, főleg csellisták körében. Nem csak hogy gyorsabb vagyok így, hanem sokkal szórakoztatóbb is az élet. Előfordul azért, hogy megijeszt valakit a rolleres csellista látványa...

Volt is egy incidensed valamelyik külföldi reptéren…

Igen, egyszer sorban állás közben a mögöttem álló úr éppen kezdte kifogásolni a várakozást, és jelezte, hogy akkor akár játszhatnék is (persze viccelt), de én komolyan vettem, előkaptam a csellót és játszottam egy Bach tételt. Örültem, hogy az összeráncolt szemöldökökből mosoly lett.

Szeretek nem hagyományos helyeken játszani. A Bach mindenkinek! sorozat keretén belül még metró aluljáróban is játszhattam. Izgalmasnak tartom, ahogyan a közönség reagál a cselló hangjára…

Ismert történet, hogy a világhírű hegedűművész, Joshua Bell közel egy órán át játszott a washingtoni metroban, úgy hogy közben senki nem ismerte fel… Veled ez hogy volt?

Amikor a Bach mindenkinekre próbáltam ki az Astoriát, mint helyszínt, odajött hozzám valaki és felismert és kért tőlem egy Bachot.

*

Ki legyen a következő?

Legyen Szőke Szabolcs, ha már ennyit beszéltem róla. Szabolcs egykor a Hólyagcirkusz Társulatnak volt a vezetője, még akkoriban láttam egy előadásukat, és egyből a hatása alá kerültem… Megszólalt a gadulkája, én meg majdnem elájultam! Aztán eltelt tíz év és találkoztam vele egy koncertjén, majd nem sokkal utána már együtt játszottunk, ami hatalmas dolog volt számomra. Ma már barátok is vagyunk, befogadott a „családba”. Őt ajánlom, nem bánjátok meg!

Szöveg: Tompos Vince 

Kedves Olvasóink! Új lakóhelyünkön hamarosan friss tartalommal is jelentkezünk, korábbi anyagainkat egy darabig itt érhetitek el!