Fotó: Szőke Dániel Bogdán 

Képzőművésznek készült, de beszippantotta a színház – ennek hatására kezdett el újra zenélni. Legkedvesebb hangszere a gadulka. Muzsikált az utcán Párizstól Dél-Amerikáig, miközben olyan meghatározó zenekaroknak volt a tagja, mint a Kolinda és a Makám. Sajátosan alakuló művészi pályája során különleges, saját maga által megálmodott hangszereken is játszott. Manapság leginkább Ektar Instrumental Quintettel és az etno-jazz egyik legkiválóbb ínyencségének számító Trio Squelini koncertjein találkozhatunk vele. Nagyinterjú.

Nem te szerepelsz itt a blogon elsőként, mint utcazenész, hiszen Sárközi József ütőhangszeressel indultunk el. Hogyan kerültél a színpadról a közterekre?

Tulajdonképpen a pályám kezdete óta utcazenélek. A Kolinda együttes 1978-as turnéján, Párizsban egy templom előtt próbáltam ki először ezt a műfajt. Nagyon nagy élmény volt, hogy egyedül is meg tudtam fogni a közönséget, persze az sem volt egy utolsó dolog, hogy igencsak jól kerestem vele.

Hazatérvén pedig folytattad az utcazenélést a kint megszerzett tapasztalok alapján…

Magyarországon is kipróbáltam magamat, 89-90-ben jól ismertek ezekben a berkekben, az egy csodálatos korszak volt. A Vörösmarty téren az Amadinda együttes játszott, én pedig a Nemzeti Galériánál „vertem sátrat”. Elsősorban a kiváló akusztikája miatt választottam magamnak ezt a helyet, és persze azért is, mert onnan egész Budapestre gyönyörű kilátás nyílik. Nagyon szabad és felszabadult időszaka volt az a fővárosnak. Játék közben sokszor nem is nézek fel, csak a lábakat látom a horizonton – általában nem stimmel a ritmus. Egyik nap miközben játszom, kiszúrok egy rockercipőt, és itt valahogyan rendben volt a ritmus. Felnéztem és ott ütögette a taktust Demjén Ferenc. Ekkor már megvolt a Makám; egymásra néztünk és akkor egyszer csak lakonikusan megszólalt: „Makám! Tudom!” Ők tehát képben voltak, hogy mi vagyunk, létezünk.

Nem lehetett rossz… Viszont van egy olyan érzésem, hogy minden szépsége ellenére valahogy mégis kiszolgáltatott helyzetben van az utcazenész…

Az utcazenélésnél – legyek bárhol is a világban –, alapelvem, hogy nem megyek olyan terekre, ahol alapból sokan vannak, ugyanis nem bírom a tömeget. Inkább oda gyűljön a tömeg, ahol én zenélek! Persze nekem is idő volt, míg ezt megtanultam… Talán azért is alakult így, mert kétszer is kiraboltak. Egyszer Londonban, a Hyde park közelében, egyszer pedig Franciaországban, egy Atlanti-óceán parti kikötővárosban, La Rochelle-ben történt meg velem hasonló dolog. Utóbbi helyen a következőképp történt az eset: két ember eljátszotta, hogy tetszik nekik a zeném, egy harmadik pedig azzal a kéréssel állt elém, hogy mutassam meg neki a hangszereimet. Így is tettem, míg a másik kettő szépen elemelte az összegyűjtött pénzemet. Ebben az egész történetben egyébként csupán az a groteszk, hogy ráadásul pont akkor történt, amikor a legkülönlegesebb turnénkon vettünk részt a Makámmal. Ezen a körúton egy zenekart helyettesítettünk, akik lemondták az összes leszervezett bulijukat. A szervezők viszont valamiért nem voltak tisztában azzal, hogy milyen zenét játszunk, mi pedig azt nem tudtunk, milyen körülmények között kell majd fellépnünk. Hát, ott kiderült: egy, az akkori szakszervezeti üdülőkre emlékeztető helyen játszottunk. Három napig nem kellett csinálnunk semmit, addig viszont gázsit sem kaptunk. Mondtam a srácoknak, hogy lemegyek La Rochelle-be és megkeresem a hiányzó pénzt. Így is lett, viszont ezzel a probléma sajnos nem oldódott meg. Akkoriban egyébként idehaza úgy működött, hogy le kellett tagadni, pontosan mennyiért játszottál külföldön, mert ahogyan a kinti szervezők, itthon is irgalmatlanul elvették a pénz egy részét. Persze olyan is volt, hogy egyáltalán nem kaptunk fizetést. Például egyszer Hágában a kurvanegyedben kaptunk szállást, miközben két-három napig egy brüsszeli koncertfellépésre vártunk – addig viszont a szállásunkat valahogy ki kellett fizetnünk. Ott is mondtam a többieknek, hogy gyerekek, ha így áll a helyzet, akkor én lelépek utcazenélni. Ebből aztán megkerestem a szállásra való egy részét, sőt még a napi megélhetésünk egy jelentős részét is.

Fotó: Szőke Dániel Bogdán 

Kicsit tekintsünk még messzebb az időben – hogyan indultál el a pályán annak idején?

Apám zongoratanár és karmester volt, így a családi hagyomány szerint klasszikus zenész lettem volna, de valamiért mégsem így történt – a komolyzenét egyébként sem lehet félvállról venni. 1978-ban, amikor hegedűsként bekerültem a Kolindába, rá egy fél évre már a kezemben volt a gadulka, ami aztán a fő hangszerem lett. Amikor ezt a hangszert felfedeztem, egyből tudtam, hogy nem tudok – és nem is akarok – hegedűsként „labdába rúgni”.

Gadulka – enélkül teljesen más zenész lennél… Hogy találkoztál először ezzel a hangszerrel?

Egy bolgár gadulkás zenésztől vettem meg 1976-ban Neszebarban ezt a 14 húros vonóshangszert, amely egyből elvarázsolt. Az elején persze azt sem tudtam, hogyan kell megszólaltatni – teljesen másként kell hozzányúlni, mint mondjuk a hegedűhöz vagy a brácsához. A zeneszerzők általában zongorán komponálnak – én a nyolcvanas évek óta gadulkán alkotok. Azt vallom, hogy az a dallam, ami azon jól hangzik, minden hangszeren jól szól. Olyan hangzás ez, mintha a lelkemből szólna. Természetesen ehhez az alkotáshoz az évek során kellettek olyan partnerek, mint például Juhász Gábor gitáros, Szalai Péter tablás-ütőhangszeres, és Monori András multiinstrumentalista. Velük alapítottam meg a Tin-Tin Quartettet 1994-ben, amely pályám során és önálló alkotói kibontakozásom legfontosabb műhelye volt. Ez volt az első zenekar, ahol szerzőként is bemutatkoztam. Évekkel később, 2013-ban alapítottuk meg a jelenleg is nagyon aktívan működő Trio Squelinit, amiben ismét Szalai Péterrel és Váczi Dániel szaxofonos zeneszerzővel dolgozom – utóbbival egyébként a 2002-ben alapított Ektarban jelenleg is együtt muzsikálunk. Velük kettejükkel hoztma létre a Trio Squelinit ami Velencében található tér után kapta a nevét. Olyan kicsi, mint a budapesti Lőrinc pap tér. Életem utolsó szakasza egyébként az utcazenélés miatt Velencéhez kötődik, az a miliő felel meg ugyanis a legjobban az igényeimnek. Ma már nem is játszom máshol, csakis ott. Rengeteg baráti kapcsolatot építettem ki – már a lakáskulcsot is odaadják.

Talán David Boato trombitaművésszel is egy utcazenélés során találkoztál?

Davidot utcazenészeken keresztül ismertem meg, először egyébként Olaszországban játszottunk együtt egy koncerten. Annak ellenére, hogy Észak-Olaszországban akkor már egy elég nagy sztárnak számított, ugyanúgy beállt mellénk muzsikálni. Nem azzal a céllal zenélt, hogy pénzt keressen, hanem hogy részese lehessen egy közös örömzenélésnek. Természetesen azóta több koncerten is muzsikálhattam vele, mind Olaszországban, mind Magyarországon.

Fotó: Szőke Dániel Bogdán 

Utcazenésznek tartod magadat, vagy inkább színpadi zenésznek? Vagy ne válasszuk szét a kettőt? 

A kettő nem válik el, inkább szorosan összetartozik, ugyanakkor másként kell muzsikálni az utcán és másként a koncerteken.

Az utcán magamra és a hangszeremre koncentrálok, a színpadon pedig a hangszeremen kívül a kollegákra és az együtt hangzásra. Ez a műfaj egyébként megköveteli a befelé fordulást.

Nem csak a gadulka az egyetlen különlegesnek számító hangszered. Mesélnél a többiről is?

Mindig is vágytam arra, hogy legyen egy sarangim, ami egy nagyobb testű, indiai vonós hangszer. Egy kicsit hasonlít is a gadulkára, viszont ennek harmincöt húrja van. Erre a hangszerre színházi munkám során jutottam hozzá, mivel az ottani tevékenységem középpontjában az állt, hogy én magam találtam ki a zeneszerszámokat. A sarangit eredetileg az énekesek hangját utánzó zenei eszközként és az énekesek kíséreteként használták. Később „kivált” a kísérő hangszerek közül, így lett szólóhangszer. Mostanában már egyre többet játszom rajta. A gadulkának egyébként nagyobb hangja van, mint a saranginak. Utóbbi jóval halkabb, annak ellenére, hogy sokkal több húr van rajta. A testére állatbőr van feszítve, azon helyezkedik el a húrtartó. A bőr miatt fojtott hangja van; hátránya, hogy rendkívül érzékeny a hőmérsékletre, így könnyen elhangolódik – ezért inkább a stúdióban, vagy magamban szoktam rajta játszani.

Ezek a hangszerek a Kolinda-szerzeményekben is megszólalnak. Annak idején mennyiben játszott más típusú népzenét a Kolinda, majd később a Makám, mint mondjuk a szintén a hetvenes évek elején alapított Muzsikás együttes? 

A kezdet kezdetén a Kolinda táncházakban is játszott, de akkor én még nem voltam a zenekar tagja. Az együttes inkább a balkáni zenét kultiválta, persze sok magyar népzenei elemet is használt. Természetesen már akkor kialakult egy részben improvizációra is építő kompozíciós igény és elszakadás a puszta népzenei feldolgozásoktól. Az első lemezektől kezdve nagyon fontos volt, hogy mit fejezünk ki a szöveggel. Nálunk inkább a bújtatott társadalomkritika dominált, míg a Muzsikás kifejezetten a hagyományőrzésre helyezte a hangsúlyt. A Kolinda stílusa nem is volt soha bekategorizálva, persze nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy három-négy tagunk jazz tanszakot végzett. Egyébként a később Krulik Zoltánnal 1984-ben közösen alapított Makám nem is hozott létre népzene feldolgozásokat, inkább az amerikai minimalista kortárs zenei stílus (Steve Reich, Philip Glass) és az indiai, Távol-keleti, balkáni, és részben az afrikai zenekultúrákat a jazzel ötvöző zenekarok stílusához közelített. Ott az Oregon volt a példakép.

Mit tudott kezdeni az akkori rendszer a Kolindával?

A Hungaroton kiadó még abba is bele akart szólni, hogy milyen szövegeket írhatunk, de az akkori zenekarvezető, Lantos Iván leszögezte: szó sem lehet ilyesmiről! Így itthon nem is születhetett lemezünk – csupán a Magyar Narancs egyik válogatáslemezén jelentünk meg. Valamint a Makám és Kolinda egyik lemezét, a Szélcsend után-t – ami Hollandiában jelent meg –, idehaza később a Hungaroton is kiadta.

A színházi munkák a Hólyagcirkusz Társulatnál találtak meg, amit 1997-ben alapítottál meg társaiddal. Mitől számítottak egyedinek az itt megszülető produkciók? 

Az én színházam (színházunk) nem szöveg- és drámacentrikus: a konfliktusok, a drámák, a tragédiák egytől-egyig a hangszerekkel kapcsolatosak – így ezekkel, és az általam létrehozott tárgyakkal jelenítettük meg. A Hólyagcirkuszban a színészek nem különültek el a zenészektől, hanem zenei feladatokat is elláttak, ahogyan a zenészekre is jutottak színpadi feladatok. Nyilván úgy volt a legszerencsésebb, ha az előadók mind a kettő mesterséget magas színvonalon űzték. Ehhez fejlesztettem hangszereket, és alakítottam ki olyan tárgyakat, amik hangszerként funkcionálhatnak. Ilyen például a hólyaghegedű: csellókulcsot raktam bele és vonóval szólaltattam meg. Egyetlen húron kell rajta játszani, tehát minden hangot azon kell megszólaltatni. Még egyébként nem láttam, hogy más játszott volna ilyen hangszeren. Egyébként több darabunkban mind a mai napig kísérletezek úgynevezett hangzó-díszletekkel. Ebben az esetben a színpadi tér maga is hangszerré válik és szinte ez adja a színpadi történések legfontosabb elemét. Úgy érzékelem, hogy több zenei és színházi társulat mintha az én példámból és ötleteimből kiindulva hozná létre a maga verzióját. Tény ugyanakkor, hogy én ezt nagyjából 1981-től kezdve csinálom – talán kisebb publicitással, mint kellene. Array mbirat is én használtam először itthon, bár igen drága mulatság egy ilyen hangszert beszerezni, ami talán az összetett, bonyolult felépítése miatt nem terjedt el széles körben.

Egyáltalán láttál már más zenészt array mbiran játszani?

Úgy tudom, Stingnek is van egy, ugyan még nem szúrtam ki, hogy használta volna egyetlen koncertjén is… Várom, hogy feltűnjön – akár másnál is. Egyébként nem hiszem, hogy egy Nyugat-európai, jegyzett muzsikusnak problémát jelentene egy array mbira beszerzése. Annak idején mi a Hólyagcirkusszal pályázati úton tettünk szert erre a hangszerre – félmillió forintba került. Amióta velem van, megváltoztak a dalaim; volt, hogy ezen komponáltam. Ennek a hangszernek is merőben eltér a felépítése más hangszerétől. Vegyünk például egy zongorát. A fekete billentyűkön el tudsz játszani egy pentaton skálát, alul, a fehér billentyűkön pedig le tudsz játszani egy C-dúr skálát. Egy array mbiran nem ilyen rendszeren keresztül látod a hangokat, hanem egymás fölött négy oktávnyira, végig párhuzamosan – kvintenként és kvartonként – helyezkednek el a hangok, amitől eszeveszett gyorsan és baromi érdekesen lehet nagyon izgalmas harmóniákat lefogni. Egyszerűbben mondva: az array mbiran nem sorban vannak a hangok. Ha kottából akarnál játszani, akkor megőrülnél.

Fotó: Szőke Dániel Bogdán

Gondolom, meg szoktad kapni a kollégáktól a csodabogár jelzőt…

Nem igazán szoktam más műfajban fellépni, de néhány évvel ezelőtt meghívtak Falusi Mariann Dallá vált versek - verssé vált dalok című MÜPA-beli koncertjére. Mariann műsora zenei szerkesztésében vállaltam eklektikus volt. Ezen a fellépésen úgy éreztem magam, mint egy bennszülött – annyira kilógtam abból a zenei közegből.

Pedig azt semmiképp nem lehet rólad kijelenteni, hogy ne lennél zeneileg nyitott. Azért is mondom, hiszen többször felléptél az Akkezdet Phiaival…

Az egy érdekes történet. Annak idején a Dürer Kertnek volt egy olyan sorozata, ahol idősebb zenészeket raktak össze fiatalokkal – engem a Kampec Doloreshez, később a Meszacsinkához, majd Guessous Majda Máriához hívtak mentornak, illetve vendégművésznek. Egy slam poetry zenekarral is össze szerettek volna hozni, és az volt a szerencsém, hogy éppen ekkor a kisebbik fiam segített nekem a hangszereket cipelni. Fültanúja volt a szervezkedésnek, ő javasolta, hogy az AKPH-val játsszak. A szervező srác azon nyomban felhívta a menedzserüket, aki egyből rábólintott a dologra. Saiidékat egyébként annyiban ismertem előtte, hogy Dávid fiam állandóan őket hallgatta otthon. Sőt, az egyik számukban én is „játszottam”. Beszélgetés közben derült ki számomra, hogy kezdetben Márkék hangmintákkal dolgoztak, és az egyikben a Makám és Kolinda lemezéről egy népdal feldogozást, a „Füvet újítanék” címűt kapták le, s erről az én gadulka szólómat végtelenítették. Aztán később viccesen át is beszéltük, hogy nem is kértek rá engedélyt… Egyébként már az első próbán remekül ment a közös munka. Az volt a döbbenetes, hogy a srácok elmondása alapján az AKPH közönsége ugyanúgy élvezte azt a koncertet, amin én is felléptem velük, mint a „sima” fellépéseiket.

Fotó: Szőke Dániel Bogdán 

*

Végezetül kit ajánlasz utódodul, itt a blogon?

Szalai Pétert javaslom, aki nem csak az egyik legrégebbi barátom és zenei alkotótársam, de szinte majdnem minden formációmban 1984 óta együtt dolgozunk. Szinte nincs olyan megjelent lemezem, ahol nem ő lett volna az egyik legfontosabb partnerem. Természetesen külön duóban is dolgoztunk együtt és néha még az utcazenéléseimhez is csatlakozott. Ennek következtében nagyjából körbe-körbe jártuk a fél világot együtt. Összeköt minket nagyon sok minden és nem csak zenei dolgok. Egyébként meg nem mellékesen Péter az egyik legnagyszerűbb ütőhangszeres akit ismerhettem, de ha pontos akarok lenni, nem egyszerűen ütőhangszeres és kiváló tablás, vagy kalimbás és szerencsére egyre aktívabb zeneszerző is, hanem egy igazi muzsikus,igazi alkotó.

*

Interjú: Tompos Vince